Gyakran szólt otthon gyerekkoromban Halász Judit rongyosra hallgatott kazettája. Egy szivárvány volt a borítóján, na meg Halász Judit egy bohócparókában (legalábbis azt hiszem). A Mit tehetnék érted?, a Micimackós és A szavak című dalokra emlékszem leginkább. Ez utóbbinak a sorai valamiért mostanában sokszor eszembe jutnak: “A szavak furcsa teremtmények… Hiába bízunk rájuk nagyon fontos üzenetet, elrejtik az igazságot, és mást jelentenek… a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul, a lényeg sokszor bennünk marad kimondhatatlanul”…
A szavak valóban furcsák. Már-már bámulatos képességeik vannak. Tudtátok, hogy külön kifejezés létezik a finn nyelvben (ruska) és a japánban (kouyou) arra a jelenségre, mikor a falevelek ősszel sárgává, bordóvá és még megannyi színűvé ás árnyalatúvá válnak? Aztán ott van a psithurism: görög eredetű szó. A száraz falevelek hangját igyekszik hallhatóvá tenni. Azt az összetéveszthetetlen recsegő-ropogó hangot, ami ősszel majd minden léptünket kíséri. Valóban bámulatos. Akárcsak maga az ősz. Mert ha túljutunk a csípős, fagyos reggeleken és a rövidülő nappalokon, az ősz igen is káprázatos. Színeivel, illataival és igen, az ízeivel is… Az éremnek így határozottan két oldala van. Mint oly sok minden másnak is. Például a szavaknak. “A szó lehet okozója a sérülésnek, de gyógyítója is.” – tartja a bölcs öreg Dumbledore, s milyen igaza van: a szavak, a fent példázott művészi értékükön túl, képesek a legalattomosabb dolgokra is. De ahogy ártanak és bántanak, épp olyan erővel képesek magasztalni és felemelni is.