Hogy milyen érzés volt az Érintést olvasni?

Most tekintsünk el annak az izgalmától, hogy a nagyközönség előtt tehettem meg. Valójában, még jóval azelőtt, hogy a szavai nyomtatásra kerültek, s az összefűzött lapok magukra öltötték a csodálatos borítót, melynek köszönhetően egyébként ez az a kötet, ami messziről is megszólítana bármilyen könyvespolcról…

De hogy a kérdésre is választ adjak, a lecsupaszított novellákat olyan érzés olvasni, mint amikor a hűs nyári zápor cseppjei peregnek a felhevült bőrön: meglepnek, és felébresztik az érzékeket. Némelyik olyan, mint mezítláb sétálni a fűben: harmóniát csempész a mindennapokba. De hasonlíthatnám a legkedvesebb barát öleléséhez is, ami puha, meleg és megnyugtató. Alkalomadtán pedig olyanok voltak ezek a történetek, mint a szívbe markoló, hangot elakasztó döbbenet, ami után csak meredt szemmel bámulsz magad elé. Ó, igen, meg ne feledkezzek a humor perceiről… A mindent feledtető, rosszat feloldó kacagáséról.

Egy érintés sokféleképpen juthat el az emberhez. Történhet ténylegesen, de a szavak útján is, amikor az érzés lélektől halad lélek felé, és mindjárt a bőr alá kúszik. Ez történt most is.  A szereplőkkel együtt sírtam és nevettem (olykor a kettőt egyszerre), nagy levegőt vettem velük (néha helyettük) egy-egy nehéz döntés előtt, vagy mikor az életük egy meghatározó, de boldog pillanatára készültek.  Az oldalukon rettegtem, és velük éreztem alkalomadtán szégyent, megbotránkozást...

Az imént felsoroltak egytől egyig ott vannak a könyv történeteiben. Ott bújnak meg Bucsi Mariann mondanivalója mögött, az apró és nagyobb igazságok mögött, melyek hol a felszínen lebegnek, hol a mélybe kell ásni értük, de egytől egyik megérik a rájuk szánt perceket…

Ahol a múlt és jelen összeér…

Laczkó Ilona Adél szavait olvasni enyhülés a léleknek. Szóljanak egy sorsszerű élethelyzetről (Újratalálkozás az Adriánál) vagy helyezzék a világháborút a történet fókuszpontjába. Ezúttal Schmidt-Czetli Ágival és Tapodi Brigivel a háborús témájú regényt választottuk.

P: Mindhárman arra jutottunk, hogy a Villámok Endréd felett c. könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Például azért, mert annyi minden derül ki benne arról, miként élték a hétköznapi emberek az életüket a második világháború alatt. Mi történt velük, hogy vészelték át a harcokkal sújtott időket... Még miért?

B: Biztosan tudom, hogy alapos kutatómunka áll a regény mögött. A történet több pontján az írónő, a már ismert történelmi eseményeken túl, addig meg nem ízlelt, ínycsiklandó csemegékkel örvendezteti meg az olvasót. Az elrejtett, apró részletek, múltbéli finomságok plusz hozadékai a cselekménynek. Emellett élvezet volt olvasni a szemléletes tájleírásokat, azonosulni a szépen kidolgozott, hétköznapi karakterekkel, akikkel hol humoros, hol megrendítő szituációkba keveredve barangolhatjuk be a Balaton jól ismert helyszíneit. De legfőképpen a balatonendrédi vert csipke miatt, amely összeköt embereket, korszakokat. Az endrédi csipke ugyanolyan aprólékos, finoman megmunkált, ügyes kézzel készített különleges alkotás, mint maga a regény. S olyan szép, mint az írónő lelke.

Á: Ahogy Brigi is mondja, a Balaton olyan ikonikus helye Magyarországnak, amit mindenki ismer, így hát a történet helyszíneit bejárni, megismerni a II. világháború szűrőjén át, varázslatos utazás a múltba. Mindezek mellett ráadásul a szerző olyan pontosan és érzékenyen tud írni az embereket meghatározó érzelmekről, ahogy kevesen. Legyen szó szerelemről, barátságról, vagy éppen sötét gyűlöletről, minden érzést át tud adni az olvasóknak. 

P: És szükségünk is van arra, hogy megismerjük ezeket az érzéseket, nem igaz? A sok jó mellett az átkosnak tartott elengedést, a barátság mellett az ismeretlen eredetű, mély gyűlöletet is...Mit gondoltok, milyen szerepe van a különböző érzéseknek egy regényben, főleg egy háborús történetűben?

B: Számomra egyébként is elengedhetetlenek az érzések, az érzelmek egy regényben.  Nemcsak a lelki beállítottságom miatt tartom fontosnak, hanem azért is, mert ezek bemutatásával ismerhetjük meg a szereplők jellemét, cselekedeteik mozgatórugóit, döntéseik miértjét. Háborúban, nehéz élethelyzetekben sokszor megváltoznak az emberek. Olyan érzések, viselkedési formák jelennek meg, amelyeket korábban talán elképzelni sem tudtak. Egyeseknél félelem, kétségbeesés, a józan ész elvesztése, sokkos állapotok. Másoknál épp az ellenkezője történik. Szilárdan, elveikhez hűen kitartanak társaik, barátaik, bajtársaik mellett. 

A nehéz idők mindig formáljak a személyiséget. Így vagy úgy, de tanítanak. A múlt megismerése segíti az elfogadást, az emberi magatartás, az egyéni döntések hátterének megértését. 

P: S Te, Ági… mit gondolsz erről?

Á: Érzések nélkül nem létezünk, hozzánk tartoznak, pillanatnyi állapotunk, döntéseink kiindulópontjai. Ha egy szerző jól tudja átadni a szereplők érzelmeit, az olvasó sokkal jobban bele tud helyezkedni az adott karakter helyzetébe, könnyebben válik részesévé a történetnek, s ezáltal maradandóbb élményt nyújt neki az olvasás. Képes átélni az olvasottakat. És egy regény, novella végén ezek adják majd az igazi hű-ha élményt. 

P: Mi az, ami miatt még kiemelnétek ezt a regényt? 

Á: A múlt és a jelen darabkáinak összeillesztése, a felmenőinktől kapott szellemi örökség rendkívül kedvelt téma. A két idősíkon játszódó történetben a szerző mértani pontossággal teszi helyre az élet puzzle darabkáit. Azokat a darabokat, melyek meghatározzák a múltat, alapkövet adnak a jövőnek, s összekapcsolják a múltat a jelennel. 

B: Szép szavakkal tanítja az olvasót. A leányt, az anyát, az asszonyt, az embert, a barátot. Abban a reményben, hogy lesz, aki továbbadja gyermekének, unokájának a hazai tájak felfedezésének örömét, történelmünk emberi oldalának igazabb megismerését, megmenti a régi értékekből azt, ami még menthető. 

De legfőképpen elér a szívig, ez ennek a történetnek a csodája. 

P: Brigi már említette a csipkét, most előkerült az örökség fogalma is. Milyen szép hagyomány lehetett az, mikor anyáról lányra szállt a csipkeverés tudománya. A különböző mintákkal, az eszközökkel, a kéz mozdulataival. Miért fontos, hogy Ilona ennek a tradíciónak is emléket állít a könyvében?

Á.: Mert a hagyomány összeköti az embereket. Azokat, akik ismerik és azokat, akik tisztelik. A csipke készítése időigényes feladat, és ahogy Ilona írta is a regényben, nem volt mindig és mindenki számára elérhető az alapanyag hozzá. Éppen ezért különleges és egyedi. A készítőik sok év múlva is megismerik a saját munkájukat, és ha belegondolunk, hogy a tudás átadása közben mennyi mindent taníthattak még az anyák lányaiknak, még jobban felértékelődik az a minőségi együtt töltött idő, ami ezekben a gyönyörű munkákban visszaköszön.

P: Brigi? Te is kötődsz a történettel rendelkező tárgyakhoz, ha jól sejtem, ezúttal sem véletlen, hogy szóba hoztál az imént egy ilyet.

B: Egyáltalán nem. Egy csipkeszegélyes zsebkendő egybefűz szerelmespárokat, összetart nemzedékeket. Tehát, ahogy ti is említettétek a tradíció miatt fontos. Hozzánk tartozik, ahogy mi is hozzá tartozunk. Amikor kézbe veszünk egy csipkét, akkor abban benne van nagyanyánk, dédanyánk keze munkája, egy egész életnyi tapasztalása, türelme. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, ezért féltve óvjuk, vigyázzuk. Számomra óriási öröm volt olvasni Ilona könyvében a balatonendrédi vert csipkéről, amelynek több mint száz éves hagyományát az ott élők a mai napig őrzik. Később tudtam meg, hogy a helyi iskolában a tanterv részévé vált. Szerintem ez fantasztikus!

P: A szerző több mindent sajátságos nézőpontból közelít meg. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy mind a Villámok Endréd felett, mind pedig az Újratalálkozás az Adriánál grafikákat is tartalmaz, melyek egy jelenetet, egy helyszínt ábrázolnak. Milyen hatással vannak ezek az olvasóra?

Á: Segítenek egy-egy helyszín vagy pillanat pontosabb bemutatásában, de teret is adnak a képzeletnek, hiszen nem színesek, így csupán támpontok. Ezzel az olvasóé a marad a képzelet élménye. 

B: Plusz többletet adnak a históriához, segítik a történet képi világának megjelenítését. Ráadásul a beszédes grafikák küllemében is feldobják a könyvet. Azt is mondhatnám, hogy talán időről-időre megállítják az olvasás egyenes ívét, de nem negatív értelemben. Időt kérnek az olvasótól, hogy igenis álljon meg, dolgozza fel az olvasottakat, és merengjen el a történeten. 

P: Ha csupán egyetlen dolgot emelhetnék ki, azt mondanám, megvilágította számomra a regény az emberi összetartozás mérhetetlen erejét. Nektek mit adott?

Á.: Ez nagyon nehéz kérdés! Ha csak egyetlen dolgot emelhetek ki, akkor a tradíció, a múlt szépsége és ereje, ami összeköti az embereket. 

B: Én egy sokatmondó részletet említenék a Villámok Endréd felett c. családregényből. 

 – Nem szoktam elkésni.

– Ahogy én sem.

– Mintha csak tegnap lett volna, hogy elváltunk.

– Tegnap volt...

– Hogy elszaladt ez az egy nap! 

(...)

– Egy örökké tartó szempillantás volt.

– Nagyon hiányoztál...

– Veled voltam mindig...

Velem, 2004. júliusa

P: Szerintem jócskán maradt még említenivaló, szóval rajta…

Á.: Számomra az is fontos mondandója Ilona regényének, hogy bár a háború nem a szükséges része az életnek, sőt..., azért ebben a nehéz helyzetben is megtalálja útját a jó, az, amire sok-sok év után is jó szívvel emlékeznek, amitől igazán emberek lesznek az emberek. „békében a háború mindig annak látszik, és az idő is hajlamos tompítani a borzalmakat, meg az emberek is szívesebben emlékeznek a szebb pillanatokra.”

B: Én még azt mesélném el, hogy több szempontból is különleges kapcsolat fűz Ilona regényéhez. A Könyvmolyok szerint a világ fészbuk-oldalán nyerte meg a kislányom Az ellopott ötösök c. írását e-book formájában. Könnyen, gyorsan befogadtuk a gyerekeknek szóló tanulságos, fantáziadús történetet. Nem is volt kérdéses, hogy szeretnék elmerülni Ilona felnőtteknek írt regényeiben is. S ahogy oldalról oldalra haladtam, meglepve állapítottam meg, hogy a Villámok Endréd felett több ponton hasonlít A hajtű regényemhez. Nagyjából egy időben íródhattak, úgy, hogy mi nem is tudtunk egymásról.

Párhuzamok: Balaton, II. világháború, történelem, nyomozás, hagyományok, múltbéli döntések, amelyek kihatnak a jelenre.

Olvasás közben mégis teljesen más hangulatban lebegtem, hisz Ilona saját személyiségét, írói stílusát csillogtatta meg ebben a lélekmelengető, élettapasztalatokkal teli regényben. Szépen felépített, lassan kibontakozó, mégis izgalmas cselekményívű történet… 

Á: … amiben a múlt mesél nekünk, ha értő fülekre, szemekre talál. Legyen az egy régi zsebkendő, ami sok ember életének volt meghatározó része: azé, aki készítette, azé, aki adta, azé, aki megtartotta, a fiataloké, akik meg akarták ismerni a történetét, s mindazoké, akik részesei voltak ezeknek az emberi sorsoknak. Ugye, milyen végeláthatatlan, szerteágazó és sokszínű a múltunk? Ne hagyjuk hát elfeledni és legyünk hálásak, amíg olyan mesélők vannak köztünk, akiknek a történeteit hallgatva mi is többek, a régmúlt idők részesei leszünk. 

P: Igaz megállapítottuk az elején, hogy mindenkinek el kéne olvasnia ezt a könyvet, de mégis ki az, akinek kiemelten ajánlanátok? Kit tud gazdagítani a Villámok Endréd felett?

B: Ajánlom mindenkinek, aki szereti az igényesen, olvasmányosan megírt, történelmi hátterű, emberi érzésekkel átszőtt családregényeket. 

Á.: Bárkinek szívesen ajánlom, aki szereti a regényekbe bújtatott történelmet, aki olyan regényt szeretne olvasni, amiben a 2. világháború nem szétszakította az embereket, hanem összekötötte.

P: Tudom, hogy Ti is „gyűjtögetők” vagytok, akárcsak én. Akad gondolat, idézet, amit szívesen megosztanátok?

Á: Mindketten említettünk már idézetet a könyvből, mik nagyon megragadtak bennünket, de van még egy gondolat, ami sokszor, sok más helyzetben is igaz, de itt különösen: „...az ellenség is ember, neki is vannak szülei, gyermekei, akik hazavárják.”

B: Ó, de jó, hogy Ági ezt a mondatot emelte ki! Magam is megjelöltem. Igencsak emberséges. 

Részemről kettőt is választottam. Az elsőt azért, mert fontosnak tartom, hogy aki teheti, meghallgassa nagyszülei, dédszülei elbeszéléseit, hogy azután továbbadhassa az utókornak. Az utolsó percekben vagyunk... A másodikat pedig azért, mert felnyitja a szemünket: csak az itt és a most van, tehát élj...

 „Mindig szerettem a történelmet. Igaz, a háborúkat nem kedveltem, de ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelnének. A nagyapám is sokat mesélt gyerekkoromban a harcokról, és a velük történtekről, de olyan hihetetlen és kalandos elbeszéléseknek tűntek. Békében a háború mindig annak látszik, és az idő is hajlamos tompítani a borzalmakat, meg az emberek is szívesebben emlékeznek a szebb pillanatokra.”

 „Csak két nap van az évben, mikor semmit sem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap. Tehát csak a ma a megfelelő nap arra, hogy szeress, hogy higgy és elsősorban, hogy élj! A dalai láma azért nagyon tud valamit, igaz?”

(A fotók Schmidt-Czetli Ági keze munkáját dicsérik.)

Na, nem a szó szoros értelmében… E mondatot is a nemrégiben már említett Edith Eva Eger-könyvben, A döntésben olvastam, s azon túl, amit a Holokauszt-túlélő mondani kívánt vele, ezer gondolatot indított meg az elmémben.

Amúgy is azon tűnődöm már hetek óta a műanyagmentes hónap kapcsán, hogy vajon másképp állnak-e a hulladékcsökkentéshez, a fenntarthatóbb életmód bevezetéséhez a különböző generációk. Több minden eszembe is jutott, de szerencsére, sokra ezek közül rácáfolt az élet. Íme néhány példa:

Hibás következtetés no.1.: A fiatalabbak már olyan fokú kényelembe születtek bele, amit nehezen engednek el. –Biztos, hogy sok esetben így van, de a TEBE mentorprogramjában való részvételem során „találkoztam” olyan tizenévesekkel, akik már most igyekeznek kialakítani és tudatossá tenni az életmódjukat, hogy mire önálló életet kezdenek, már megalapozott, begyakorolt szokásokkal rendelkezzenek.

Hibás következtetés no.2.: Az idősebb generáció ragaszkodik ahhoz, amit és ahogy hosszú évtizedek óta tesz. – De aztán megosztottam Anyukámmal, hogy én mit mivel váltottam ki, s ő minderre úgy reagált, hogy hozzám hasonlóan megváltoztatta a mosogatási, mosási és még a vásárlási szokásait is.

S történt még valami említésre méltó egy üzletben, ami visszaadta az emberekbe vetett hitemet. Azon tűnődtünk, hogyan oldjuk meg az öblítést, miután a csomagolásmentes boltban éppen nem kaptunk ecetet. Én mondtam a férjemnek, hogy semmi gond, mert javasoltak egy tökéletes megoldást citromsav felhasználásával. Erre egy ismeretlen hölgy, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, megkérdezte, hogy azt mégis hogy kell elképzelni, mert ő éppen öblítőért jött a boltba. Elmondtam neki a részleteket, s a hölgy csak annyit mondott, mindig tanul az ember valamit, s végül öblítő nélkül, citromsavval távozott a boltból.  

Közel sem arról van szó tehát, hogy az idősebbeknek újra kellene tanulniuk élni ezen a bolygón. Hiszen ők azok, akik egyébként már korábban is takarékosan és tudatosan vásároltak, mert ezt látták otthon, ezt vitték tovább. Amit tudtak, megtermeltek maguknak, boltba csak adott napokon jártak. Húst talán hetente kétszer fogyasztottak. Semmi nem veszett kárba, étel nem került a szemétbe. Persze az újításokkal idővel megismerkedtek ők is, de ugyanilyen gyorsan képesek visszatérni a természeteshez, a környezetre ártalmatlanhoz.

Be kell hát ismernem, hogy egyáltalán nem életkor függvénye a környezettudatosság. Sokkal inkább beállítottság és érzékenység kérdése.

Számomra egyszerű volt a döntés és az átállás. Tudom a tapasztalataim és a hozzám eljutott információ útján, hogy nincs is igazán választás. Az emberiség oly sok nagy vívmány és eredmény mellett elért még valamit, ami miatt nemhogy büszke nem lehet, hanem konkrétan szégyenkeznie kell: tönkretette az otthonát. A sajátját, azét, aki itt élt, itt szeretett s itt halt meg. És azét is, aki még meg sem született. Állatokét, növényekét. Mindenkiét.

A végén mindig ugyanarra jutok, minden csak döntés kérdése. S itt kapcsolódik újra az említett könyv és a rész, mikor Edith az éhezéstől elgyötörve számba veszi a lehetőségeit. Választhatja azt az utat és azt a megoldást, ami minden erkölcsi meggyőződésével szembe megy, de talán az adott helyzetben könnyebbnek, elérhetőbbnek tűnik, és persze dönthet a nehezebb, az ismeretlen mellett, újabb kemény kihívás elé állítva magát. De végül arra az elhatározásra jut, hogy füvet fog enni. „Ezt a fűszálat fogom választani, nem pedig amazt. Elfoglalom a tudatom a döntéssel. Ezt jelenti a döntés. Enni vagy nem enni. Füvet enni vagy tetemet enni. Az egyik vagy a másik fűszálat enni.”

Megrázó sorok egy mégis egyenes és kivehető konklúzióval. El kell jutni a döntésig, azt követően pedig a cselekvésig. Átgondoltan, lépésenként. Még a legkilátástalanabb helyzetben is. Vagy főként abban…

Végezetül Jane Goodallt idézném még, aki szerint akkor lesz rendben a Föld, amikor minden nap a Föld napja lesz… A július már szinte véget is ért. De a műanyagmentességre törekvés továbbra sem maradhat abba. Legyen az év minden napja a Föld napja, és legyen minden egyes nap a műanyagmentesség, a hulladékcsökkentés, a környezetvédelem napja is. Ne szemeteljünk, ne szennyezzünk s ne pazaroljunk, mert eljöhet az idő, mikor az, ami természetes, holnap már nem áll rendelkezésünkre.

El kell foglalnunk a tudatunkat a döntéssel. Tenni vagy nem tenni. Építeni vagy pusztítani…

Vannak arcok, pillanatok, helyzetek és emlékek, amik sűrűn feltörnek, ha a falun eltöltött gyerekkoromra gondolok.

Eszembe jut ilyenkor a hajlott hátú, törékeny Annus néni, akinek mindig takaros volt a portája. Nyaranta minden áldott reggel láttam őt a kertből, mikor a hajnal fényei kicsalogattak megöntözni a virágokat. Mire én kiértem, Annus néni már általában a ház előtt sepregetett. Rendbe tette a verandát, ellátta az állatokat, megöntözte a muskátlit, lecsipegette az elszáradt virágokat a hortenziáról. Árgus szemmel nézett végig az ágyásokon. Egyetlen gyom sem üthette fel a fejét közöttük úgy, hogy azt a néni idős, már egyre gyengébb látása észre ne vette volna.

Makulátlan parasztháza falán ott virított a „Tiszta udvar, rendes ház”-tábla, mellyel még a szomszédos utcák leghangosabb, pletykákkal közlekedő lakói sem tudtak vitatkozni. Mert a ház és a környéke tényleg mindig kifogástalan volt. Pedig tyúkok kapirgáltak az udvaron, kacsák fürödtek az úsztatóban, s a hátsó kertben hízott sertéseket tartott Pista bácsi, mint ahogy akkoriban majd mindenki a faluban. Az ő portájuk mégis mindig virágoktól volt színes és illatos.

Ők ezt soha nem a tábláért, az elismerésért tették. Ez volt az életük. Szerettek a kertben kapirgálni, névről ismerték az udvar összes állatát, minden facsemetét gondosan nevelgettek, minden egyes kis hajtást nagy becsben tartottak. A tojásért hálásak voltak a tyúkoknak. Akárcsak a termésért a kertnek.

Hálásak voltak a házukért is, ezért mindig figyeltek rá, s ha bármi változás bekövetkezett az állapotában, ők azonnal reagáltak rá. Nem azért tartották tisztán, mert bármikor betévedhetett hozzájuk egy szívesen fogadott vagy kéretlen látogató, hanem azért, mert ilyen módon adtak hálát a tetőért, a télen meleget, nyáron hűst tartó falakért.

Hálával indult és azzal végződött a napjuk. Januártól decemberig, hétfőtől vasárnapig.

*

Ha gyerekkoromra gondolok, azonnal érzem az almás pite illatát is, ami betöltötte a házat.

Sok gyümölcsfánk állt a kertben, köztük nem egyféle alma is. A termést mindig ládákba tettük, s így került a pincébe, hogy az év hátralévő részében is ellásson minket. Mire az ősz beköszöntött, a spájz polcai befőttől és savanyúságtól roskadoztak, a pince tele volt illatos almával, s már csak a földre koppanó diót kellett összeszedni a két hatalmas fa alól. Semmi nem veszett kárba. És mindennek megvolt a helye és az ideje.

Almás pite akkor készült a konyhában, amikor volt gyümölcs a fán vagy a pincében. Nem sok ahhoz fogható létezik, mint amikor az iskolából hazaérve megcsapta az orrom a fűszeres, fahéjas alma és a vaníliaillatú pitetészta mámorító egyvelege.

Hogy akkoriban hálás voltam-e házi pitéért és a sok gyümölcsért, meg zöldségért, amikért a lábamat sem kellett kitenni a kapun túlra? Mérhetetlenül. Míg más a piacra járt, s panaszkodott az egyre ízetlenebb áru miatt, s hogy a melegházi soha nem lesz olyan, mint a termőföldi, mi azt ettük, ami a kertben termett. Amiről gondoskodtunk a veteményezéstől és ültetéstől kezdve a leszedésig, az aratásig. Az került a tányérra, amit érlelt a nap melege. Amit öntözött az eső.

*

Ha felidézem korai éveim, eszembe jutnak a várva várt nyarak is. Mikor a forróságot egy-egy frissítő zápor enyhítette, s mi kint ácsorogtunk a testvéremmel mezítláb a porszagú esőben, s élveztük, ahogy a langyos cseppek simogatták csupasz tagjainkat. Ugyan bőrig áztunk, de a következő pillanatban már ragyogott a nap, és fénylő szivárvány alatt szárított meg bennünket.

Ahogy jött a felhő, úgy ment, s mi hálával néztünk utána. Mert értékes vízzel itatta át a száraz talajt, mert életet lehelt a kókadó növényekbe, mert felfrissítette a levegőt. S persze azért, mert fenntartotta a tökéletes egyensúlyt.

*

Hálás vagyok, hogy mindezeket megtapasztalhattam akkor. Hogy még jókor és jó helyen voltam gyerek. S hogy még a saját bőrömön érezhettem az év nagyon más időszakait, amikhez kapcsolódtak adott szokások, munkafolyamatok, melyek görgették előre az időt.

Ma már nyoma sincs ennek az egyensúlynak. Eltűntek az évszakok. Évek óta nem terem a sárgabarackfa, mert a kései fagy elviszi a virágokat. Hiába a kitartó öntözés, kiég és elszárad minden a földben. S hiába várom a felhőt, ami enyhet adó esőt hoz, nem jön. Vagy ha mégis megérkezik, mérhetetlen pusztítást hagy maga után.

David Attenborough azt mondta a tanúvallomásában, egy emberöltő elég volt ahhoz, hogy megtapasztalja a kihalásélményt. Hiszen állat- és növényfajok tűntek el közben végleg a Föld színéről…

Megváltozott a világ, és e változás észleléséhez talán nem is kellett olyan sok idő. Egy emberöltő. Elég volt olyan húsz-harminc év. S ugyan még sülhet almás pite a saját fáról szedett gyümölcsből, de a szélsőséges időjárás miatt már alig terem meg valami a kertben.

Nemrégiben elsétáltam Annus néni háza előtt. A kis öregek már nem élnek, a házat a gyerekek eladták. Nem pompáznak már virágok a kertben, kakasszó sem szűrődik ki hátulról. Most az egész udvart térkő borítja. A ház falait szigetelték, színezték, a tetőt lecserélték. Minden steril, tiszta, élettelen.

Már csak az emlékeim őrzik az egykori ékes portát és a falon függő „Tiszta udvar, rendes ház”-táblát. Már csak az emlékeimben élnek az esővel tarkított nyarak, a két hatalmas veteményes és a szőlő… De még emlékszem rájuk. S amíg ez így van, tenni akarok azért, hogy a világ újra az egyensúly felé törekedjen… S amíg sokan vagyunk, akik tenni akarnak, még él a remény. Van esély.

S én most ezért az esélyért vagyok hálás…

Folytatjuk a kortárs magyar szerzők munkáinak bemutatását. Ezúttal Tapodi Brigitta regényét választottuk közös olvasmánynak. A hajtűről beszélgettünk Ágival és Lindával. (Á.: Schmidt-Czetli Ágnes, L.: Simon Linda – kitabu.hu és P.: Bóna-Monok Petra)

P.: „Valójában mindannyian érző embernek születünk, akiben állandó vágy él a szépre, a jóra.” Ezzel a mondattal indítja Tapodi Brigi A hajtű című regényét, és a szépre, a jóra törekvés át is hatja a történet egészét, az írónő stílusát és mondandóját... 

Á.: Igen, kivételesen erős gondolattal kezdődik ez a történet. Alapvető emberi igény a jóra törekvés, ahogy a regény szereplőinél is látjuk, de az már szubjektív, hogy kinek mi a jó, a szép. Ez persze okoz bonyodalmakat, gubancokat a történet fonalán, de Brigi szépen kiigazgatja a szálakat, tanítja, terelgeti a szereplőit, így a regény végére minden a helyére kerül, az összhatás, a mozgatórugó pedig pontosan az, amivel a regény kezdődik, vágy a szépre, a jóra. A karakterei éreznek, és ezeket az érzéseket megtanulják kimutatni, elfogadni, átadni. 

L.: Abszolút egyetértek. Nagyon szeretem a karaktereiben, hogy fejlődnek. Alapjáraton is szimpatikusak, nagyon emberiek, de a saját kis útjukat bejárva még jobbak, még szerethetőbbek lesznek. Pont ilyennek kellene lennie mindannyiunknak: törekedni a szépre és a jóra. Legalább időnként...

P.: „Az asszony, karjában a gyermekkel, hirtelen megállt az allé két szélén álló feketefenyőfák ágainak egymásba hajló kapujában. A meleg nyárban egy megbúvó gerlepár búgott a feje fölött összetekeredő ágacskák ölelésében.” − folytatódik a könyv. 

Jól kombinálja Brigi a mondanivalóját a képekkel és hangokkal... Ránéztem a gyönyörű borítóra, olvastam e sorokat, s szinte éreztem a nap melegét, csaknem hallottam a galambok búgását, s láttam, ahogy lengedeznek a fák ágai... Nektek nem volt ilyen érzésetek?

L.: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jól ismerem a helyet, ami a borítón szerepel. Így csodálatos volt olvasás közben pörgetni az agyamban a képeket, mert Brigi tökéletesen visszaadta a látványt, az érzést, az illatokat, mindent... Ezek miatt pedig még különlegesebb volt számomra mind a borító, mind a történet.

Á.: Ha olvasok, szeretek a történetben élni, érezni, látni, hallani. Érezni a szellőt, az illatokat, látni azt, amit a szereplők látnak, hallani, amit mondanak, a környezet hangjait. Az igazán jó írók megadják az olvasóknak ezt az élményt.

Brigi regényét olvasva eljutottam a Balatonra, láttam fekete hattyúkat, hallottam a háború zajait, éreztem a zamatos balatoni bor ízét. Ott voltam, mert Brigi képes rá, hogy vigye magával az olvasót a történetbe.

P.: Ha már szóba hozta Ági a hattyúkat... Oly sok mindent jelképezhet a hajtűt díszítő fekete-fehér hattyúpár. Richárd értelmezésében a fekete a balesetet, a fehér az esküvőt jelenti. Nóra szerint a fekete a (rossz döntések formájában) mélybe lerántó örvény, a fehér pedig az új lehetőségek felé vezető lépcsőfok. Számomra, a történet fonalát követve és úgy általában az életet figyelembe véve, a jó és a rossz együttlétezését szimbolizálják. Nektek mi jut eszetekbe erről a hajbavalóról?

L.: Számomra a hattyú gyerekkorom óta annak a jelképe, hogy minden csúfságban és rosszban van valami jó is. Akár a rút kiskacsa meséjében, a sok negatívum végül valami csodába fordul.

A regény szereplői is ezt az utat járják be, hiszen akár a múltban, akár a jelenben történt nehézségek is valami szuper dologban egyesülnek végül.

Á.: Igen, teljesen egyetértek veletek. A jó és a rossz dolgok létének tökéletes szimbiózisa a hattyúpár. Az életben történő pozitív és negatív dolgok egymást kiegyenlítve adják meg azt a harmóniát, amit ez a pár jelképez. A hattyú egyébként a magyar néphiedelem szerint a hűség és a szerelem jelképe, nyilván nem véletlenül alkotta meg Brigi ezt a hajtűvel ötvözött szimbolikát.

P.: Emma, Vogel és Kövesi Levente számára is a művészet egyfajta menekvés, gyászmunka. Szerintetek, mi volt Nóra módszere a túlélésre?

Á.: Az emberek a fájdalmukat, a gondjaikat könnyebben tudják kezelni, ha közben alkotnak valami újat, amibe bezárhatják, vagy amivel kifejezhetik az érzéseiket.

Vogel talán így tudott ember maradni egy embertelen világban, Leventének ez segített feldolgozni azt, amin keresztülment, Emmának pedig visszatalálni a saját útjára, a saját életéhez. Nóra nem a művészetben teljesedett ki. Az új életek világra segítése maga a csoda, amiből biztosan tudott töltekezni. Az már a regény elején világos lesz az olvasóknak, hogy ő egy rendkívül karizmatikus személy. Az emberi kapcsolatai, a gondoskodó természete, az anyai szeretete, az, ahogyan a háború során ápolóként a sérültekkel bánik, azt gondolom, hogy amennyit kivettek belőle, annyit adtak is neki.

L.: Szerintem épp ezért emberekkel foglalkozni is egyfajta művészet. Legalábbis szeretnék ebben hinni. A kedvesség és empátia, bár nehezen, de fejleszthető és tanulható.

Nóra számomra is egy olyan bátor, erős nő, aki az őt ért tragédiák ellenére az energiáit mások segítésére, a világ jobbá tételére fordítja. Ez egy csodálatos erény, keveseknek adatik meg...

P.: Az alkotás, mint olyan, amúgy is komoly szerepet kap Brigi műveiben. Hiszen ez éppúgy elmondható a Szárhegy örökségére, mint A hajtűre. A festés, a rajzolás mellett a jelen regényben művészi szintre emelkedik az asztalosmesterség, illetve a gyógynövények ismerete is. Kihagytam esetleg valamit?

L.: Szerintem megvolt minden. Konkrétan tudom is, hogy a művészet Brigi számára nagyon fontos, beszélgettünk is erről. Nagyon tisztelendő és becsülendő, hogy a könyveiben más ágazatok képviselőit is bemutatja, felemeli, rájuk irányítja a fókuszt. Ettől az ő regényei is gazdagabbak és értékesebbek.

Á.: Én úgy gondolom, a művészet megjelenése egy-egy regényben mindig új információval gazdagítja az olvasót. Az, hogy ebben a regényben a klasszikusnak mondható művészet, a festészet mellett egy kétkezi szakma, az asztalosmesterség is művészi alkotásokkal jelenik meg, külön kalandra hívja az olvasót. Valószínűleg többen megértik egy kézzel készült bútor vagy használati tárgy értékét, ha megismerik a készítőjét, akár csak így, egy regényen keresztül is. Szerintem szinte mindenki rákeresett a keszthelyi kastély regényben szereplő helyiségeire, vagy ellátogatott a múzeumba, hogy immár más szemmel, egy plusz élménnyel nézzen körül ott, ahol A hajtű szereplői is megfordultak és „alkottak” valami maradandót.

P.: Brigi amúgy is nagy-nagy tisztelettel adózik hazájának, a „levendulaillatú Magyarországnak”. Kiemelkedőnek tartom a fentieken túl a  Balaton ábrázolását például a különböző évszakokban. Eszembe juttatta a tóparti nyaralásokat, de az első alkalmat is, mikor elég vastag volt a jég ahhoz, hogy csúszkáljunk rajta... 

Á.: Nagyon szeretem, ha egy szerző Magyarországon játszódó regényt ír, az ismerős tájak mindig közelebb állnak hozzám. A Balaton ráadásul olyan ikonikus hely hazánkban, amit mindenki ismer. Kisgyermekként, kamaszként vagy felnőttként, de mindenkit elvarázsol a tó, a Balaton-felvidék, a partok és a hegyek. Ráadásul nem szokványos a háború balatoni ábrázolása, így plusz élményt ad, hogy Brigi olyan arcát mutatta meg egy ismerős helynek, amit még nem láttam.

Érdekes a regény olvasása után végignézni ma azokon a helyeken, ahol Nóra, Christoph, Levente, Richárd és a történet többi szereplője járt. Mit láttak ők, mit mutattak nekünk és ebből mit viszünk magunkkal.

L.: Pont ugyanez jutott eszembe. Hogy az én korosztályomnak is mennyire meghatározó élmény a Balaton. Emlékszem, gyerekkoromban mindig akkor hévvel vártuk azokat a napokat, amiket ott tölthettünk.

Brigi leírásai, és ahogy megidézi a Balatont, egyszerűen fantasztikus, nosztalgikus és euforikus élmény. Olyan szépen belesimul a tó a történetbe. Keszthelyt és a környékét pedig amúgy is átitatja a történelem. Tökéletes választás volt.

P.: A leírások e regényben ráadásul egyéb funkciókat is ellátnak. Például érdekes párhuzamokra figyelhetünk fel. Gondolok itt arra, amikor Nóra meglátja leendő otthonát a rendezett kerttel, szép bútorokkal, na és persze arra, mikor Emma járja végig egykori otthonát, ami azóta elhanyagoltan áll gazos kerttel, porral és pókhálókkal…

Á.: …és ahogy ezek a pókhálók eltűnnek, ahogy a ház újra szép lesz, Emma is visszatalál a régi életéhez és Erikhez. Mintha az ő élete is kitisztulna. 

L.: A régi értékeket amúgy is le kell pókhálózni. Mondhat bárki bármit, az emberek régen sokkal közelebb álltak egymáshoz, annak ellenére, hogy nyilván akkor is történtek rossz dolgok, és éltek rossz emberek.

Sokkal jobbak lehetnénk, ha időnként leporolnánk, lepókhálóznánk elődeink történeteit, és tanulnánk belőlük.

Ezt nagyon szeretem Brigi regényeiben, hogy visszahoznak egy darabkát a múltból.

P.: Nagyon nehéz úgy beszélgetni a továbbiakban, hogy ne fedjük fel a történet titkait. Mégis, ha ajánljuk a könyvet, talán egy-egy idézet vagy gondolat a segítségünkre lehet.

Az enyém a következő lenne: „A Stark-lányokba beleivódott a születés élménye. Nem akadtak el az élet állította torlaszoknál, hanem a gátaknál egyszerűen fordítottak a sorsukon. Nem a szerencse kereke fordult, nem Isten adta áldását. Felnőttként, erős akaratuk, döntéseik által maguk fordítottak az életükön, ahogy a bábaasszony születésükkor fordított egyet rajtuk.”

L.: „Az életünk körkörös mozgásban van, csak épp sosem tudjuk, hogy egy örvény hirtelen leránt-e a mélybe, vagy rálépünk egy lépcsőfokra, mely új lehetőségek felé vezet.”

Á.: Ahogy Brigi írta „Aki nemcsak magának alkot, annak igenis fontos, hogy befogadják a művét. Különben nincs kapcsolódás...” Ha egy idézetet magaddal viszel, az pont ilyen kapcsolódási pont az író és az olvasó között.

Számomra az egyik legszebb gondolat ez volt a könyvben: „Ha felületesen nézem a természet, a világon szinte mindenütt egyforma. A folyóvíz kék, vagy zöld színt vesz fel, az égbolt tiszta kobaltkék, haragos szürkésfekete vagy felhőkkel díszített. Az erdő, a rétek zöldje tavasszal virágba borul, nyáron a szivárvány összes színét magára ölti, ősszel rozsdavörösbe hajlik át, télen tiszta vagy épp piszkosfehér. Ám valójában a föld, amelyben gyökeret eresztenek, eltérően táplálja őket. Az emberek érzései ugyanígy működnek. Az érzelmeink különböztetik meg az egyes helyek felé irányuló szeretetünket.”

Egy minimalista kihívásai…

Ha valaki érdeklődő, netán házi feladatba kapta, ezért megpróbál utánajárni a minimalizmus szó jelentésének, meglepő találatokra bukkanhat. Ősrégi barátunk, az értelmező szótár (legalábbis az ezeréves példány, ami nálam fellelhető) még csak nem is ismeri ezt a szót, sem a minimalista kifejezést, ellentétben a maximalistával, amire jó pár példamondatot is hoz.

Ha tovább böngészget az érdeklődő, akkor más érdekességekre is bukkan. Például arra az oldalra, ami a minimalizmust az igénytelenséggel és a legkönnyebben elérhető célok kitűzésével azonosítja. Na meg arra, ami e szóban művészeti irányzatok összefoglaló nevét látja.

Azért szerencsére felbukkannak a találatok között olyanok is, amik közelebb visznek ahhoz, amire igazán kíváncsi vagyok. De ezek szerint, e szó esszenciáját megragadni nem is olyan egyszerű.

Cintiától, a „minimalista szomszéd lánytól” próbáltam megtudni, számára mit is jelent ezen elvet követve élni?

• Ha arra kérnélek, hogy egy-egy szóval jellemezd, mitől minimalista az életed, mit felelnél?

• Letisztultabb élettér, kevés személyes tárgy, tudatosabb választás és vásárlás, több idő… Na jó, nem sikerült összehoznom EGY-EGY szóban :D. Sajnos, ami a fogalmazási készségeimet illeti, abban nem vagyok túl minimalista…

• S ha még ennél is bővebben kifejthetnéd, akkor mit mondanál?

• Valahol tudat alatt én már régóta minimalista vagyok, csak gyerekként még nem tudtam ezt így nevesíteni. De már akkor is rendszeresen selejteztem. Nem szerettem, ha túl sok tárgy halmozódik fel körülöttem, mert az kezdett egy idő után (lelkileg) fullasztóvá válni.

Aztán pár éve találkoztam ezzel a fogalommal az amerikai srácokon (The Minimalists) és a dokumentumfilmjükön keresztül, és egyre több ilyen témájú videót néztem, cikket olvastam. Rájöttem: jé, én minimalista vagyok! :D

Persze, ezt szerintem nem lehet általánosítani, mindenkinek kicsit mást jelent. Aki pedig nem minimalista, annak elsőre talán az ugrik be erről a szóról, hogy egy üres fehér szobában élsz, tárgyak nélkül (kényszerzubbonnyal a hátadon… :D ).

Legalábbis amikor én egy ismerősömnek azt mondom, hát tudod, én minimalista vagyok, akkor rögtön ilyesfajta reakciókat kapok. Nekem ez a nagyon extrém változat nem jön be, ahogy a teljes fehérség és „bútortalanság” sem. Mondjuk másoknál szép ilyesmit látni, egyszerű, letisztult, esztétikus, és aki szereti, csinálja így, de én a saját életteremben biztosan nem preferálnám ezt a túlzott „sterilséget”.

Ráadásul együtt élek két nem-minimalistával, akikkel a békés családi hangulat megtartása érdekében teljesen minimalista környezetet nem is lehet kivitelezni…, de vannak azért saját kis dolgaim, amiben tudom ezt az életszemléletet hasznosítani.

Pl. a ruhatáramban, a saját személyes tárgyaim tekintetében, illetve olykor-olykor már a közös helyiségekben is, mert néha azért ott is kapok egy kis szabad kezet. Már ami az egyszerűsítést, a selejtezést illeti.

Összességében nekem a minimalizmus azt jelenti, hogy csak olyan tárgyak vesznek körül, amik kiszolgálják az igényeimet, és épp csak annyi van belőlük, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy még ne érezzem magam kényelmetlenül. Valamint azt is jelenti, hogy mivel kevesebb tárgyra kell energiát pazarolnom (ide-oda rakosgatás, takarítás, javítgatás, ha tönkremegy és amennyiben javíthatatlan, akkor újabb vásárlása). Így ami időt ezzel megspórolok, azt más, értelmesebb dolgokra fordíthatom: pihenésre, hobbikra, a szeretteimre, a kutyáimra.

Összegezve az eddigieket: a minimalizmus nekem kevesebb mesterséges (tárgy), több valóságos (élmény), több minőségi (idő).

• Említetted az imént, hogy tud konfliktust szülni egy minimalista-nem minimalista háztartás. Milyen tőről fakad ez? Hogyan tudtok mindannyiótok számára elfogadható kompromisszumra jutni?

• Konfliktusok minden háztartásban vannak, ahol egynél több ember lakik. (Bár lehet, hogy van, aki az üres fallal is képes vitába szállni :D) Ha nem ebből lennének a viták nálunk, akkor másból. Anyósom és férjem is szókimondó, ráadásul mindhárman elég makacsak vagyunk. Jó párosítás! :D

A kompromisszumok itt is ugyanúgy működnek, mint bármely más kapcsolatban, családban: mindenkinek engednie kell egy kicsit. Ha pedig ezzel valaki nem elégedett, akkor jön a durci, de mivel szeretjük egymást, nemsokára követi a békekötés is.

Én például olyankor, amikor nagyon felhúzom magam, elmegyek egy nagyot sétálni, közben alaposan kipuffogom és esetleg ki is sírom magam. De aztán lehiggadok, és újból szent a béke. Ha makacs, bosszantó, beszélő szamár vagy, néha nehéz engedni és belátni, hogy nem neked van igazad... ;)

(A férjemtől egyébként azt az ígéretet kaptam, hogy az átalakítás után, ha kész lesz a felső szint, ott úgy „minimalistázhatom” össze meg vissza az egész teret, ahogy kedvem tartja. Remélem, így lesz, de erről majd úgyis beszámolok a blogon még az idén, ha belevágunk a felújításba... :) )

• Az idei kihívásod és tulajdonképpen célkitűzésed is, hogy nem vásárolsz ruhát egy éven át. Egy posztban már leírtad, hogy is állsz most, én arra is kíváncsi lennék, hogy és miért jutott ez eszedbe?

• Szerintem velem együtt sokan Mengyán Esztertől hallottak először erről a kihívásról, aki maga is végigcsinálta ezt pár éve. Azóta folyamatosan kattog az agyam hátsó zugában, hogy bele kéne vágni, és volt is pár próbálkozásom nagyjából 1-1,5 hónapig, de utána mindig elcsábultam. Hiába volt már egy jól kialakított kapszulám tele csupa szeretem-darabokkal, valahogy mégis mindig rám jött a kényszerű érzés, hogy beruházzak egy-egy új darabba.

Persze a darabszámot így is igyekeztem szinten tartani; ha jött egy új holmi, elbúcsúztam egy régebbitől.

Mégis eljött az a pont a tavalyi év végén, amikor azt éreztem, oké, most kell egy kis szünet, mert ez így csak egy folyamatos ördögi kör lesz. Kicsit elég most a ruhavásárlásból.

Ez a mostani több mint 3 hónapos időszak egyébként már önmagában rekord, így ha el is bukom az egy évet esetleg (megjegyzés Petrától: szerintem nem fogja, mert nagyon tudatos és kitartó :) akkor is megdöntöttem a saját rekordomat, aminek azért nagyon örülök, még ha kis eredmény is.

• Végső soron mi a célod ezzel a próbatétellel?

• A jövőre nézve az eddiginél is tudatosabb ruhavásárlás az egyik célom, illetve egy másik: a pénzspórolás. Idén szeretnénk belevágni az előbb említett házfelújításba, és bár tudom, hogy eddig sem költöttem egy ház árát évente ruhákra, de úgy gondolom, sok kicsi sokra megy. Szóval nekem most elég jó motiváció az, hogy azt a kis plusz pénzt – amiből akár még ruhát is vehetnék, ha nem zajlana épp ez a kihívás, – most szépen félre tudom tenni. Ez remélhetőleg segít majd a jövőben is okosabban mérlegelni, hogy tényleg szükségem van-e az adott ruhára, vagy lehetne esetleg helyette másra is költeni/félretenni a rá szánt pénzt.

Persze kérdés, hogy ha tönkremegy egy olyan darab, ami helyett nincs másik, akkor mi lesz. Ilyen helyzet egyelőre nem állt elő, de még csak április van, és az ördög nem alszik…

• Hogy tekintesz egyébként a ruhatáradra?

• Ruhát hordani muszáj. Néha macera felöltözni. Ismerem én is ezeket: „mit vegyek fel?!”, „nincs egy rongyom se”, „minek kellett kikelni ma az ágyból?!”… De ha már fel kell öltözni, úgy vagyok vele, lehet ezt úgy is csinálni, hogy élvezed.

A nők többsége amúgy is szeret öltözködni, szerintem ez a többségünknek játék, csak talán ez még így nem mindenkiben fogalmazódott meg.

Nekem ráadásul most, az egy évig nem vásárolok ruhát kihívás ideje alatt különösen fontos, hogy az öltözködés játék legyen, hiszen minél több kreativitást kell belevinnem a meglévő ruháim kombinálásába, nehogy elfogjon a vágy, hogy új ruhát vegyek, mert esetleg ráunok a mostaniakra.

• Mióta van kapszula ruhatárad?

• Nem olyan régóta van, kb. 1-1,5 éve, de annak kialakítása is egyfajta játék volt: tudok-e kevesebb ruhával is létezni és boldogulni?

Szép apránként csökkentettem a mennyiséget, míg végül elértem azt a minimumot, ami alatt már kényelmetlen lett volna az egész, és nem játéknak élem meg.

Így viszont maradtak azok a ruháim, amiket imádok hordani, és ez ad egy plusz löketet abban, amikor a szekrény előtt állok, hogy na, ma vajon mit vegyek fel; mert bármire is esik majd a választásom, tudom, hogy abban jól fogom magam érezni, mert szinte mindegyik a kedvenc darabom.

• Volt egy másik érdekes kihívás is nemrégiben, amikor is kiválasztottál egy ruhadarabot, amit öt napon keresztül a szetted részévé tettél. Mit szerettél volna ezzel elérni vagy bizonyítani?

• Amíg rá nem kényszerülünk vagy kényszerítjük magunkat, addig hajlamosak vagyunk mindig ugyanazokat a ruhadarabokat, illetve kombinációkat előszedni, amik már jól beváltak egyfajta „kitaposott ösvényként”, ezért megbízhatóak.

Az ösvényről letérésre engem most az motivált, hogy valamivel eltereljem a figyelmem a „nem vásárolhatok ruhát”-időszakról.

Azt a piros blézert, ami az első „viseld 5x”-kihívás fő eleme volt, eddig én is csak max. farmerrel vagy fekete nadrággal hordtam, eszembe se jutott volna korábban mással/másként is viselni.

Szóval elsősorban ez inkább figyelemelterelés volt, magamnak.

Ugyanakkor már azt is rég ki szerettem volna próbálni, hogy több napon át hordom ugyanazt a darabot, figyelemfelhívás gyanánt, hogy nem feltétlenül kell egy ruhát egy hordás után a szennyesbe dobni. Illetve, hogy attól, mert valaki több napon át hordja ugyanazt, még nem feltétlenül igénytelen.

Persze, ahogy sejtettem, kb. a kutya nem vette észre a környezetemben (vagy csak nem merték szóvá tenni…), úgyhogy a figyelemfelhívás így végül elmaradt. De legalább a blogon keresztül kapott visszajelzésekből kiderült, hogy ettől függetlenül hasznos volt a kihívás, és nem csak nekem.

• Kívülállóként, aki még soha nem is próbálkozott ilyennel, nehéznek tűnt a feladat. Belülről hogy élted meg?

• Kicsit nehezítheti, ha előre kitalálod a szetteket, és mondjuk az időjárás közbeszól… Illetve, ha ki kell mosnod este a ruhát kézzel, és nem szárad meg reggelig.

Én ezért leginkább csak szellőztettem éjszaka a ruhát, és az 5 nap alatt egyszer mostam csak ki, imádkozva, hogy megszáradjon reggelig…

Nyáron persze ez nem gond, télen sem igazán, ha megy éjjel a fűtés. De ilyen átmeneti időben, mikor éjszakánként már nem mindig fűtünk, elég necces a történet.

Ezt leszámítva én nem éreztem olyan nehéznek, jól szórakoztam, és pozitív tapasztalatokkal gazdagodtam.

• Úgy gondolom, sok embernek azért megmutattad, hogy igenis kombinálhatóak a meglévő ruháink, nem szükséges újakat vásárolni ahhoz, hogy újabb szetteket állítsunk össze. Milyen visszajelzéseket kaptál?

• Meglepődtem, de igazából csak pozitívakat. Talán azért is, mert sikerült egy támogató, jó fej közösségbe csöppennem a blog által… vagy csak egyszerűen szerencsém volt, és eddig nem akadtam össze kötekedő jánosokkal.

Többektől kaptam olyan visszajelzést, hogy a szettek segítségével nyertek új inspirációt a saját ruháik kombinálásához, vagy előszedtek régóta nem használt ruhadarabot, ami hasonló volt az általam posztolthoz, és a környezetükben meg is dicsérték őket, ezért most újra szívesen hordják.

Én magam is szívesen nézegetem mások outfit-posztjait, mert a saját ruháimhoz is ihletet merítek belőlük. Különösen azokat a posztokat kedvelem, amik kicsit színesebbek.

Bár a ruháim legalább 1/3-a fekete, emellett ugyanúgy kedvelem az élénkebb árnyalatokat is. Igyekeztem az utóbbi időben színesíteni a ruhatáramat, és próbálok is picit színesebb outfit-eket posztolni (bár nekem is van néha tipikus „feketét a feketével és szürkével” napom).

• A posztjaidból kiderül, hogy a minimalista felfogás nemcsak a gardróbodra terjed ki, hanem az élet más területeire is. Miért tartottad fontosnak a változtatást?

• Ahogy már fentebb is írtam, nálam ez a szemlélet valamelyest már gyerekként is megvolt, bár akkor a ruhák tekintetében még pont nem. Az már az utóbbi 1-2 év hozadéka. De mostanság egyre inkább azért szorgalmaznám a letisztultabb életteret, hogy több időm legyen más, fontosabb dolgokra.

Nyilván kevesebb tárgy és egyszerűbb életvitel ide vagy oda, az idő-management sem mindig sikerül úgy, ahogy az ember szeretné. Hiszen az élet zajlik, az idő telik, és ez ellen még a minimalizmus sem tehet semmit.

Viszont arra igenis szuper, hogy ha csökkented a körülötted lévő haszontalan tárgyak mennyiségét, ezáltal pedig a lényegtelen dolgokra fordított időt, akkor azzal csökkented az életedben a felesleges stresszt is. Márpedig én egy elég stresszelős típus vagyok, szóval ez számomra mindenképpen hasznos hozománya a minimalizmusnak.

És tudod még mi csökkenti a stresszt? Az olvasás. Olvasással kapcsolatban még nem is kérdeztél… :)

• Ne izgulj, könyves kérdés nélkül senkit nem engedek el... De ha már szóba hoztad, van kedvenced? Szerződ, műved… Most olvasol, ha igen, mit?

• Régen jobban faltam a könyveket, manapság sajnos már ott tartok, hogy megint vissza kéne magamat szoktatni a rendszeres olvasásra, mert kezdem elhanyagolni.

Egyébként szinte mindenevő vagyok könyvek terén, ami a témákat illeti (ezért nincs is egy konkrét kedvenc íróm vagy könyvem), néha pedig angol nyelven is olvasok könyveket. Ha pedig egy könyv története vagy stílusa nem ragad meg az első max. 50 oldalban, képes vagyok abbahagyni. Sok könyvet félretettem már így, de szerencsére többségben volt az, amit végigolvastam.

A minimalizmus e téren is jelen van az életemben, nem gyűjtök könyveket, inkább könyvtárba járó típus vagyok. Amit most éppen olvasok, azt is a férjem gyűjteményéből vettem kölcsön. Ez egy fantasy, A Dresden-akták 7. kötete (az otthoni könyvtárból javarészt csak fantasy-t és sci-fit tudok falatozni, minden másra ott a könyvtár… vagy a mastercard :D )

• Miért olvasol idegen nyelven? Mert nem elérhető a mű még magyar fordításban, vagy egyfajta nyelvgyakorlatként?

• Inkább nyelvgyakorlás céljából. Szeretem az angol nyelvet, úgyhogy nekem tényleg hobbi és kikapcsolódás, ha angolul olvashatok könyveket, vagy ha ilyen nyelven nézek filmet, sorozatot, mesét.

• Segít-e az olvasás a meditációs törekvésedben? Magamon tapasztalom, hogy elmerülni egy jó olvasmányban kikapcsol annyira, hogy megszűnik a külvilág zaja... Mit gondolsz erről, s úgy általában a meditálásról?

• Mint ahogy fentebb is írtam, mostanában jóval ritkábban és kevesebbet olvasok, mint régen, és ez pont amiatt van, mert nehezen merülök bele, mindig elkalandoznak a gondolataim.

Ezen kellene változtatnom, és nem csak meditálás közben kéne elengednem a folyton cikázó gondolatokat, hanem olvasás közben is.

A meditáció gyakorlásának rendszeresítése után a következő napirendi pont az lesz majd, hogy több olvasást iktassak az életembe, és azt csináljam JÓL, vagyis úgy, hogy közben megpróbálok minél inkább elmerülni a sztoriban, és kizárni a hétköznapi zavaró gondolatokat. Mondhatnám úgy is, hogy újból meg kell tanulnom „olvasni” :)

A meditálás viszont szuper, örülök, hogy belevágtam, és egyre többet gyakorlom, mert tényleg megnyugtat, ellazít, oldja a stresszt. Régen az olvasás is ilyen volt, ezért lesz a meditáció után most ez a következő lépés, mert a kettő együtt biztosan még hatékonyabb lesz a mindennapi feszültségek levezetéséhez.

• Nagyon érdekes dolog. De örülök, hogy a jól olvasást említetted… Visszatérve a minimalista létedhez, akkor tehát hozzátartozik, hogy könyvvásárlás helyett kölcsönzöl. Vannak még ilyen területei az életednek (a ruházkodáson túl, hiszen erről már szó esett), ahol dönthetsz a vásárlás és egy másik alternatíva között?

• Van, hogy épp nincs itthon valami, amire szükség van, és ilyenkor ahelyett, hogy újat vennék, a meglévő holmikból, hozzávalókból alkotok valamit. Pl. decemberben úgy emlékeztem, hogy van itthon valahol adventi koszorúnk, és csak új gyertyákat kellett rá vennem. Aztán mikor előszedtünk minden karácsonyi dekort, akkor jöttem rá, hogy már nincs meg az a koszorú. Úgyhogy egy új darab vásárlása helyett fenyőágakból, meg néhány meglévő karácsonyi díszből és egy kiskosárból csináltunk anyósommal egyet, és rátettük a hozzá vett gyertyákat.

Amúgy szerintem, most a korlátozások alatt egyre több ember fordul lassacskán az ilyen kreatívabb, „csináld magad!”-tevékenységek felé. Ha más nem is, legalább ennyi előnye legyen ennek a hülye helyzetnek…

• Végezetül mesélnél egy kicsit az áprilisi kihívásodról? Miről is szól pontosan? Ez a saját találmányod?

• A ruhalánc nevű kihívás, igen. Nem tudom, hogy valaki más kitalált-e már ilyesmit korábban, őszintén szólva, még nem néztem utána. Egyik nap felötlött bennem a gondolat, miközben azon agyaltam, milyen új ruhás játékkal lehetne az egyéves kihívás alatt elütni az időt.

Aztán valahogy beugrott a szólánc nevű játék, amit gyerekkoromban sokszor játszottunk. Ennek mintájára, ugyanezt ruhákkal játszva: az adott napi szettedből kell egy darabot átvinned a következő napihoz, de egy ruhadarab egy héten csak két nap lehet rajtad (vagy ha sok ruhád van, és több héten át játszol, akkor egy darab csak kétszer egy hónapban). Azt még nem tudom, jó lesz-e ez, és a többi eddigi kihíváshoz hasonlóan ez is gazdagít-e majd akár engem, akár mást is pozitív tapasztalatokkal, de ez a hónap végéig úgyis kiderül… ;)

 A ruhalánc kihívás első hete már le is zajlott. Erről és további minimalista tartalmakról Cintia oldalán tudtok tájékozódni.

Gondolatmorzsák a Pitypangtáncról

A magyar szerzőkért elnevezésű közösség azzal a céllal jött létre, hogy a kortárs magyar szerzők műveit ismertesse a hazai olvasókkal. Kis csoportunk (B.: Tapodi Brigitta, Á.: Schmidt-Czetli Ágnes és P.: Bóna-Monok Petra) e kezdeményezés égisze alatt választott egy könyvet az ajánlottak közül, s erről vitattunk meg pár felmerült gondolatot.

P.: Mi lenne az első szó, illetve kifejezés, ami eszetekbe jut B. Czakó Andrea regényéről?

B.: Az első szó: kifinomult, az első kifejezés: történelmileg úgy hiteles, érzelmileg úgy simogat, hogy közben kiemel a valóságból. 

Á.: Az első (kettő) szó: lázadó, lüktetés; az első kifejezés: a tiszta érzelmek göröngyös útján való utazás. 

P.: Számomra az első kifejezés: a szerelem ezer arca; a szelíd, az elemi, a tiltott és a viszonzatlan, hogy csak egy párat említsek „az ezerből”. Mert a kirajzolódó emberi viszonyok közül – a szülő-gyermek kapcsolat mellett – itt tagadhatatlanul a szerelemé a főszerep. Szerintetek is?

B.: Így van, a szerelemé a főszerep! A kanyargós, a kitérőkkel teli, az elbénázott, végül a felnőtt, beteljesült szerelemé. Az egész regényt áthatja, minden sorából kiérződik a szenvedély, az érzékiség. Ami nagyon tetszett: a főszereplők jellemfejlődése, illetve a nagyon eltérő társadalmi rétegek között kibontakozó szerelem bemutatása – gondolok itt pl. Albert és Cinka kapcsolatára.

Á.: Egyet értek. Azé az érzésé a főszerep, ami bebizonyítja, hogy az igaz szerelem nem ismer határokat. Talán ez leginkább ebből az idézetből értékelhető: „…Szeresse legalább annyira, mint ahogyan én szeretem, de ha tudja jobban, akkor jobban szeresse. Csak örökké szeresse. Tina olyan ember, aki csak egyet tud szeretni egy életen át. Becsülje meg, miszerint maga az a kitüntetett.”

A különböző, egymástól a legtávolabb álló társadalmi rétegek egyesítése a szerelemben is tökéletes megoldás volt ennek bemutatására. 

P.: Ha már Brigi a jellemfejlődést említi, különösen tetszik, ahogy Andrea bemutatja az esendő ember zsigeri reakcióját. Azt, amikor jelek híján levonja a következtetést, s meghoz egy olyan döntést, ami az egész életét befolyásolja, ha jó a következtetése, ha nem...

Vajon hányszor derül ki, hogy elhamarkodott a döntés? Hogy elfelejtett hinni abban, ami addig megkérdőjelezhetetlen volt számára... 

Szerintem ezt még sokan tanuljuk, s örülök, hogy újabb figyelmeztetést kaphatunk e regény által... 

B.: Úgy vélem, egy ember mindig az aktuális szellemi-lelki-érzelmi szintjének megfelelő döntést tudja meghozni.

Hogy jól döntött-e? Egyesek később döbbennek rá, hogy hibáztak, mások aszerint élnek, hogy semmit sem bántak meg, ergo mindig jó döntést hoztak. 

Ez jutott erről eszembe, és szerintem nagyon igaz: 

„Hinni annyi, mint nem tudni biztosan, hová, de mégis menni - bizalommal. Egy utazás térkép nélkül.” /Frederick Buechner/

P.: Ági, Te mit gondolsz minderről?

Á.: A jellemfejlődés különösen fontos a regényben, hiszen a gyermekből fiatal lánnyá, majd nővé érő Tina minden életszakaszában másként kell, hogy értelmezzen az érzelmek színterén. Ezeknél a döntéseknél azt gondolom, hogy az olvasók is magukra ismernek. Ki ennél, ki annál. Ettől lesz az olvasó tökéletes szereplője is a könyvnek. 

P.: Nem is tudok szó nélkül elmenni Tina személyisége mellett. „Valóban változik a világ, de nem olyan gyorsan, ahogy mi az életünkben szeretnénk megtapasztalni." Róza asszony szájából hangzik el e mondat, s azt hiszem, ő maga, aki változást hoz az életben, hiszen szerves része van abban, hogy unokája szertelenül, szabadon nevelkedhetett. Nem kellett szigorú hagyományokat követnie, élhetett, játszhatott, lélegezhetett kint a szabad ég alatt, ahelyett, hogy az etikett szabályai a négy fal között gúzsba kötötték volna. Többet tapasztalt és látott, mint a kortársai. Lehet ennek köze szívének természet adta erejéhez? Hogy a rengeteg csapást mind átvészeli... egyiket a másik után...

Á.: Az, hogy Tina ilyen erős, sok tényező együttesének köszönhető, szerintem. Egyrészt már kislányként meg kellett küzdenie az apja gyűlöletével, ami már gyermekként megkeményítette, egyben  meg is erősítette. Mindemellett a nagyanyja szabad nevelése is formálta őt, főképp a jellemében. Az, hogy egy teljesen más társadalmi réteg életét ismerte meg, és szinte élt is benne, egy jóval szélesebb világképet adott neki a kor megszokott eszméinél. Tulajdonképpen ő pont a két társadalmi réteg határmezsgyéjén egyensúlyozott: az elit szigorú szabályai és a vándorcigányok szabad élete között. És mindegyikből a legjobb jegyeket hasznosítva vált kivételes felnőtté. Bár egyetlen személy volt, aki soha nem tudta őt szeretni, rengeteg bölcs ember vette körül élete során. Ezek mind-mind együtt tették azzá, aki lett és olyan erőssé, hogy mindent túléljen.

B.: Számomra pont ezek miatt nagyon szimpatikus Tina karaktere. Ugyanilyen kis vadóc, fiús kislány voltam gyermekként, ezért elég könnyen azonosultam vele (azóta kinőttem ezt a szeleburdiságot). Szerintem, részint születésünkkor hozunk magunkkal bizonyos tulajdonságokat, jellemvonásokat, részint a gyermekkori neveltetés hat ránk. Róza asszony szabadságot nyújtó mégis biztonságot sugalló személyisége határozottan formálta azt a Tinát, aki árvasága dacára erős, céltudatos és talpraesett felnőtt nővé érett. Nem babusgatva, nem féltve-óvva, nem birtokolva, nem ráakaszkodva, de mégis mindig ott állt mögötte erős bástyaként, ha Tinának szüksége volt rá.

P.: Ha már szóba került, mi a véleményetek egyébként Tina apjáról és a kitagadott gyermek kérdéséről?

B.: Sokáig nem értettem, vajon mi vezethetett odáig, hogy megtagadta a saját lányát, Tinát. Mikor azonban világossá vált a történetből, úgy éreztem, hogy az apa elkövetett bűne megbocsáthatatlan. Gyermeke, Tina reflexiója az apja bűnére, teljesen természetes. Sőt, nem kívánt házasságában mutatott rideg magatartása egyenes következménye az apja múltbéli viselkedésének. 

Á.: Az, ahogy Tinával az apja bánt, méltatlan egy gyermekhez, aki semmiről sem tehet. Csupán az apai gyengeség, a saját bűnének szőnyeg alá söprése az, hogy megpróbálta a gyermekét kiiktatni az életéből. Ez mégsem sikerült neki, mert Tina szinte pontos mása volt az édesanyjának, és ez még jobban mérgezte belül Radomért. Boldog élete azonban neki sem volt, hiszen a tette és a lánya iránt érzett gyűlölete örökre megkeserítette azt. 

P.: Mit gondoltok arról, hogy általában a női alakok azok, akiknek az érzéseit erősebbnek, kitartóbbnak és mélyebbnek tartják, miközben a férfiszív pontosan ilyen állhatatos tud lenni. Nem biztos, hogy látványos a szenvedése, de kitartóan tud szeretni... Erről egyébként Anne Elliot és Wentworth kapitány karakterei jutnak eszembe a Meggyőző érvekből...

B.: Nagyon tetszik a felvetésed, örülök neki! Mivel én a saját regényeimben is érzelmes férfi karaktereket alkotok, ezért nehezen tudom elkülöníteni a női és a férfi érzelmek állhatatosságát.

Szerintem érzelmek tekintetében maga az ember van, a beteljesült szerelem, a teljesség utáni vágyakozással.

A férfiak ugyanúgy küzdenek a veszteséggel, a csalódással, ugyanúgy padlóra kerülnek egy szerelmi csalódás után, és ugyanúgy dédelgetik mélyebb érzelmeiket, mint a nők. A különbség nem a megélésükben, inkább a kifejezésükben, a kimutatásukban van. Az évszázadok alatt rárakódott, s a családokban örökölt férfiminták – egy férfi nem sír, magabiztos, nem mutatkozik gyengének, nem beszél a problémáiról - nem változnak meg egyik napról a másikra. 

Á.: A regények nagy férfi karakterei mindig „magukban szenvedő” típusok. Erre sok példát lehet hozni a világ- és a magyar irodalomból egyaránt. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban ki tudják mutatni az érzéseiket, így egy regényben is könnyebb az ő érzéseiket ábrázolni, pláne, ha a szerző is nő…

Persze ez nem kötelezően és következetesen van így, de az esetek döntő többségében igen. Azonban van, ami ezt befolyásolja: ha a főhős a férfi, nyilván az ő érzései kapják a főszerepet, ilyenkor talán „látványosabb” egy-egy férfi karakter lélekábrázolása.

Ha egy regény váltott szemszögű, akkor a két fél érzéseinek egyenes arányban „illik” megmutatkozni, illetve ha a szerző férfi, el tudom képzelni, hogy a férfi karaktert hangsúlyosabban tudja átélni, megírni…

P.: Mit szóltok a címhez? Számomra a Pitypangtánc kifejezés annyira kedves, mégis olyan rejtélyes... Töredelmesen bevallom, ez volt, ami elsőnek megfogott, mikor olvasmányt választottunk, utána jött csak a tartalom.

Ehhez kapcsolódik amúgy az egyik kedvenc idézetem is a könyvből: „A rétet sárga gyermekláncfű pöttyözte, leszakította az egyik elnyíltat, és belefújt a fátylas gömbkoronába. Nézte az apró magvak pihefejes szárnyalását: némelyik rögtön a füvön landolt, de volt, amely a napot vette célba. A többség azonban hosszan táncolt a lágy légáramlatban, és látott közöttük kettőt, amelyek összekapaszkodva szárnyaltak. Felállt, és követte őket, de egyszer csak az egyik magocska egyenesen a földre zuhant, míg a fenn maradó, amely követni igyekezett, ereszkedése közben összetalálkozott egy másik kócos fejű maggal, amely lendületesen emelte egyre feljebb és feljebb, amíg a nap fényében láthatatlanná nem váltak.”

Hát nem tökéletesen leírja ez a gondolatsor, miről is szól a regény?

B.: Találó címválasztás! Nem könnyű ugyanis egy olyan könyvcímet választani, amely sejtelmesen, felkeltve az érdeklődést, mégis találóan lefedi a könyv tartalmát, mondanivalóját.

Ugyanezt a részt jelöltem meg magamnak, megragadta a képzeletemet, és rögtön a címre asszociáltam általa.

Számomra a pitypang a szabadságot, a korlátok nélküli életet jelképezi; bárhová is repítse a szél bóbitáját, mindenhol boldog életre lel. S ki tudja, talán egyszer a messze földre keveredett gyermekei hazatalálnak?

De eszembe jutott róla a saját gyermekkorom is, mikor óriási lelkesedéssel vadásztuk a pitypangokat, és fújtuk egymásra az apró pihe-puha bóbitákat. Felejthetetlen élmény volt..

Á.: A cím mindig meghatározó egy könyvnél. Fontos, hogy közvetítsen és gondolatokat indítson el bennünk, olvasókban, hogy vajon miről is szólhat a regény. Kíváncsivá tegyen, hogy aztán legyen dolga a borítónak és eljussunk a fülszövegig, a történetig. 

A Pitypangtánc egy játékosan romantikus címválasztás. Egyből elkezdünk asszociálni, hogy milyen is a pitypang tánca, amikor a pihék bukfencezve szállnak a levegőben. Ez lehet egy vidám, kacagással teli pillanat, de az elmúlás, elengedés bánatos, szomorú jelképe is. Pontosan olyan, mint a regény, mint az élet. Összetett és varázslatos.

P.: Azt hiszem, az már nyilvánvaló, hogy számtalan érzést és gondolatot ébreszt e regény. Szerettem még azt is, ahogy Andrea Tina utazásain keresztül a síkságokat dombvidékekkel és hegységekkel szabdaló magyar látképet, a magyar tájat jellemzi. Különös hangulatot ébresztett az a rész is, mikor a magyar népdal hazánktól távol szolgáló katonákra fejtett hatását említi...

B.: Igen, Andi nagyon érzékletesen ábrázolja a magyar vidéket, és szeretettel ír a magyarságról. Kevés ember van, akinek ne dobbanna meg a szíve egy magyar népdal, a magyar himnuszunk hallatán, ezért különösen szép az általad kiemelt párhuzam. 

Rám ez a rész hatott, ezt jelöltem meg magamnak a könyvben, s ide kapcsolható: „A magyarságnak az lenne a dolga, hogy egybeolvasszon, azért terülnek el hosszan a mezői. Ezen a földön nincs különválás az egyetemestől. Ahol nem lát már tovább az ember, ott a gömb görbülete összeforr a magyarsággal, és úgy fordul bele az Isten szívébe. A magyar puszta az Isten szíve, a nemzet lelke, az ország közepe, a világ köldöke.”

P.: Ági?

Á.: Amikor egy regényben a „magyarságot” kapod meg képekben, élményekben, egy dalban, az mindig hatással bír. Ez ugyanolyan, mint amikor – ahogy Brigi is említette –, meghallod  a Himnuszt, kizárt, hogy ne legyen rád hatással. 

Andrea pedig különösen jó érzékkel szemléltet. Legyen az táj vagy érzés. 

Nekem még egy gondolat jutott eszembe, ami lehet, hogy kettő. :)

Az egyik az, hogy mennyire szeretem, amikor a borító értelmet nyer a könyvet elolvasva. Tehát nemcsak szép, hanem van köze a könyvhöz. És itt jön a második gondolat. A borítón a lány a széttárt karokkal gyönyörűen szimbolizálja Tina „szabadságát”. Azt a neveltetést, amiben a nagyanyja részesítette. Azt a gondolkodásmódot, amit magába szívott a cigányok között és azt a női szabadságot, amit Félix oldalán megtapasztalt, megélt. Azt a minden tekintetben szabad nőt, akivé a történet végére vált. 

Találtam  is a jelleméhez egy nagyon jó idézetet, tulajdonképpen ezt próbáltam elmagyarázni: „A csönd és a nyugalom nem fejleszti a jellemet. Csak a szenvedés és a megpróbáltatás nyomán erősödik a lélek, tisztul az éleslátás, támad fel az ambíció és jön el a siker.”

Helen Keller gondolatával zárjuk most e beszélgetést. Reméljük, felkeltettük érdeklődéseteket a mű iránt.

„Saasuji egyszer azt mondta nekem, hogy háromféle karma létezik: az, amelyik az előző életeink során gyűlt össze; az, amelyiket ebben az életünkben hozunk létre; és az, amelyiket majd a következő életeink során kell megtörnünk.”

Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik… Az élet maga nem más, mint bizonyos szakaszok ciklikus körforgása. E ciklusok áramlanak, s közben változásokat hoznak. Segítséget nyújtanak, vagy akadályokat gördítenek elénk. És az esetek nagy számában, álruhában járnak. Ami átoknak tűnik, a legnagyobb áldássá válhat, amit pedig egy álom beteljesülésének hiszünk, valójában csak egy tévút vége, ami új irányba fordít.

Ezekkel az elemekkel él és alkot Alka Joshi, akárcsak a karaktere Lakshmi a hennafestékkel. Aprólékosan, részletről részletre, míg végül kirajzolódik a felfestett kép, melynek magasztos célja van.

S miközben a végkifejletre, az elkészült műre várunk, megismerhetjük Dzsaipur rózsaszín városát, bepillantást nyerünk az Indiai kasztrendszerbe, a nők helyzetébe, ami sok esetben eleve elrendeltetett a szüleik és a társadalom által, a kivételekre, akik önálló életet építenek, álmokba és vágyakba, a hiedelmek kusza rendszerébe, s még az indiai gasztronómia világába is…

A nők helyzetéről beszélni meglehetősen ingoványos terep. Különösképpen, ha indiai nőről beszélünk. Olyanról, akiről előbb feltételezik kívülállók, hogy egy befolyásos férfi kitartottja, mint hogy felmerüljön bennük, hogy önálló erőből, kemény munkával, valamint kiadásokat és bevételeket tartalmazó pénzügyi nyilvántartás vezetésével éri el céljait.

S ha a nők helyzetéről beszélni ingoványos, a magzatelhajtásról írni egyenesen veszélyes. Főleg akkor, ha a szerző szembeállítja egymással a gazdagot a szegénnyel, fiatalt az időssel, illetve azt, aki a házasságából kibújva felelőtlen életet él azzal, aki reménytelenül vágyik arra, hogy végre megfoganjon.

Komoly erkölcsi kérdéseken keresztül vezet hát az útja a hennaművésznek és húgának, Radhanak, Maliknak, az előkelő Singh családnak, dr. Kumarnak, a felvilágosult Kantanak és a többi szereplőnek… Olvassátok el, s ismerjétek meg Alka Joshi rejtélyes világát!

“Saasuji once told me there were three kinds of karma: the accumulated karma from all our past lives; the karma we created in this life; and the karma we stored to ripen in our future lives.” 

One door closes, another opens… Life itself is the never-ending circle of certain stages. These cycles are flowing and bringing constant changes. They help us or they put obstacles in our path. And in most of the cases they disguise themselves. What we believe to be a curse can become the greatest blessing and what appears to be a fulfillment turns out to be a mistake steering us into the right direction. As her character, Lakshmi, is creating henna designs, so as Alka Joshi is creating a world with these elements.

Meticulously, from detail to detail… until the pattern with higher purpose takes its final shape.

And while we are waiting for the end, we can get to know the pink city of Jaipur, the caste system of India, the predetermined fate and situation of women, the exception of the few who try to build a life on their own, the dreams and desires, the intricate system of beliefs and even the world of Indian gastronomy…

Talking about the life of a woman (that of an Indian woman in particular) is a slippery slope. An Indian woman is rather thought be a keep of an influential man than acknowledged as an independent person who achieves her goals by working hard, keeping records of all her income and expenditure.

And if talking about women’s situation is a slippery slope, writing about abortion is particularly dangerous.  

Especially when the author points out the obvious difference between the rich and the poor, the old and the young, the person who is cheating irresponsibly and the one craving for a baby hopelessly..

The path of the henna artist, her sister, Radha, Malik, the prominent Singh family, Dr. Kumar, the enlightened Kanta and all the other characters is leading among serious moral issues. Read it and immerse in the mysterious world of Alka Joshi…

„…szeretném támogatni a szervezetem, ha már egy szerv nélkül kell léteznie…”

Ha a pajzsmirigy kerül szóba, azonnal felfigyelek. Én is érintett vagyok, ám rajtam kívül emberek sokasága küzd e pillangó alakú torokszerv alul- vagy éppen túlműködésével. Nem éppen a legnagyobb szervünk, mégis hatalmas galibát tud okozni, ha nem kezelik a rossz működését. Akad köztünk valaki, aki mára már pajzsmirigy nélkül éli a mindennapjait.

• Mielőtt bármi mást kérdeznék, azt áruld el nekünk Kriszta, hogy vagy most?

• Nehéz erre a kérdésre most válaszolnom. Az olvasók nem tudják, de te tudod, hogy már nagyon régóta várod a válaszokat ezekre a kérdésekre. Ennek pedig egy oka van: nehezen találom a helyem mostanában. Ha egészségügyileg tekintünk erre a kérdésre, akkor a válaszom egyszerű: jól. Az 1 éves kontrollon az eredményeim szuperek lettek, a pajzsmirigyráknak nyoma sincs, szóval minden a legnagyobb rendben.

Lelkileg már kevésbé mondanám, hogy jól vagyok mostanában, de úgy érzem erről is beszélni kell, ezért őszintén válaszolok a kérdésekre, és nem halogatom tovább a válaszadást arra várva, hogy újra visszatérjen a motivációm és a lelkesedésem, mely mostanában kicsit elhagyott.

• Mikor és hogy derült ki, hogy baj van? Milyen tüneteid voltak?

• 2019 nyarán derült fény a betegségre, melynek egyetlen egy tünete volt (amit én magam észre se vettem). Ez pedig egy pajzsmirigygöb jelenléte.

Úgy tudnám legjobban leírni, hogy úgy nézett ki, mintha nekem is lenne egy ádámcsutkám, mint a férfiaknak.

Ezen kívül semmilyen tünetem nem volt, nem éreztem rosszul magam, a TSH-értékem tökéletes volt, mégis ott rejtőzött bennem az a bizonyos göb.

• Miért döntöttek az orvosok a pajzsmirigyed eltávolítása mellett? És milyen következményekkel jár ez?

• Az elsődleges terv az volt, hogy csak a göb kerül eltávolításra, a pajzsmirigyem nem. Ez terv szerint meg is történt, de sajnos az eltávolított göb szövettanának eredménye hozta a rossz hírt, hogy pajzsmirigyrákom van. Ha pedig rosszindulatú elváltozást találnak a pajzsmirigyben, akkor a terjedés, kiújulás elkerülésének érdekében azonnali eltávolítás következik. Így történt ez velem is.

A legfőbb következménye, hogy életem végéig külsőleg kell bevinni a pajzsmirigyhormonokat, melyeket előtte a szerv termelt.

• Látom a bejegyzéseidből, hogy igyekszel egészségesen táplálkozni és a testmozgást életed aktív részévé tenni. Mindig ilyen egészségtudatosan éltél?

• Nem, egyáltalán nem. A gimnazista éveim alatt energiaitalon, pizzán és mindenféle péksütin éltem. Igazi mintapéldája voltam annak, hogy hogyan nem kell étkezni. Az egyetemista éveim alatt már elkezdett foglalkoztatni az egészséges életmód, de maga a változás a pajzsmirigyműtét után következett be. Azóta igyekszem minél egészségesebben táplálkozni és rendszeresen mozogni. Minél jobban szeretném támogatni a szervezetem, ha már egy szerv nélkül kell léteznie. 

• Milyen volt a hozzáállásod a betegség alatt? Tudtál végig pozitív maradni, vagy azért előfordult, hogy nekikeseredtél?

• Összességében azt mondanám, hogy végig pozitív voltam. Persze nekem is voltak mélypontjaim, mint mindenkinek.

A legnehezebb az volt, amikor megtudtam, hogy ki kell venni a pajzsmirigyem, hiszen nagyon nem szerettem volna hormonokat szedni, de ezen is gyorsan túltettem magam, és arra koncentráltam inkább, hogy mi az, amit meg tudok tenni annak érdekében, hogy így is a lehető legjobb életem legyen. Sokat segített az, hogy láttam magam előtt egy példát, egy igazi motiváló személyiséget, aki szintén pajzsmirigy nélkül éli életét, és így is szuper élete van. Remélem egyszer én is ilyen hatással tudok majd lenni másokra azzal, hogy nyilvánosan mesélek arról, mi is történt velem.

• Weboldalt is vezetsz. E célból hoztad ezt létre? Vagy inkább a feldolgozásban segít?

• Szerettem volna megosztani, leírni azt, ami velem történt, s azóta is történik. Az egész egy weboldallal, bloggal indult. Aztán létrehoztam az Instagram-profilom is kiegészítésnek, mert éreztem, hogy manapság így lehet könnyebben elérni az embereket. Sajnos az elmúlt időszakban kicsit háttérbe szorult a blog írása, de szeretném újra feléleszteni, hiszen ott tudok bővebben írni arról, hogy mivel is jár, ha az embernek eltávolítják a pajzsmirigyét, és anélkül kell élnie. 

• Téged ki támogatott a legnehezebb pillanatokban?

• Mindenki, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. A családom, a párom, a barátaim s a munkatársaim is, mind mellettem álltak. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen nagyszerű emberek vesznek körül.

• Mint tudod, az én fő vonalam történetekből áll, írásokból, könyvekből. Így ezeket a kérdéseket minden beszélgetőpartneremnek felteszem. Szeretsz olvasni? Van kedvenced? Olyan kötet/vers/regény stb., ami kedves a szívednek...

• Régebben kifejezetten az az ember voltam, aki nyíltan vállalta, hogy utál olvasni. Ma már ez változott, de még most is ritkán veszek elő egy-egy kötetet, pedig hosszú a lista az elolvasandó könyvekkel. Talán azt emelném ki közülük, amelyik olvasásakor először azt éreztem, hogy szeretek én olvasni, ez pedig a Büszkeség és balítélet Jane Austentól.

Ha kíváncsiak vagytok Kriszta mindennapjaira, a műtét menetére s az azt követő időkre, keressétek fel honlapját, a pajzsmirigy-nelkul.hu oldalt, ahol kendőzetlen őszinteséggel avatja be az olvasót a részletekbe.

E beszélgetés apropóján pedig érdemes megjegyezni, hogy felelősséggel tartozunk a testünk felé. Igenis figyelni kell a jelzéseire, s ha baj van, akkor cselekedni kell. Ezekben az időkben ez nem egyszerű, hiszen évezredeknek tűnhet, mire egy-egy vizsgálatra vagy szűrésre bejut az ember. De akkor sem érdemes halogatni, mert a kis, orvosolható bajból akár komoly betegség is lehet.

Ajánljuk ezt a beszélgetést a Krisztát inspiráló személynek, aki többször adott neki erőt a nehezebb napokon.

Énidő: egy bögre finom tea, egy jó könyv… és gyertyák

Sokszor emlegetjük, de úgy vélem, még továbbra sem mehetünk el mellette, hogy a tavalyi évben nagyot fordult a világ. Szó szerint a világ, mert a járvány a legkisebb szegletébe is eljutott. Rombolt, ugyanakkor talán épített is. Egyre többen adnak hangot annak ugyanis, hogy a bezártságnak, az izolációnak köszönhetően újra felfedezték saját magukat. Régóta halogatott tervek kidolgozásához kezdtek hozzá, átértékelték szüleikhez, rokonaikhoz, barátaikhoz fűződő kapcsolatukat, felülbírálták korábban hozott döntéseiket...

Akár pozitív, akár negatív lecsengésűek a történtek, egy biztos, sokan megpróbáltak a korábban nélkülözött harmóniára törekedni. Átalakították az otthonukat, próbálták a négy fal közé zárt időt minél kellemesebb környezetben eltölteni.

Kriszti és családja ehhez nyújt segítséget, lélekmelengető fénnyel ragyogva be a sötét estéket, a borongós napokat.

• Minden egyes alkalommal, mikor ránézek a képeitekre, elolvasom a leírásokat, szinte érzem a különleges illatokat, látom a lobogó gyertya fényét, s máris nyugalom száll meg. Valami ilyesmi volt a célotok a Lélekmelengető Gyertyák életre hívásával?

• Igen, abszolút. :) A gyertyáink nekünk régóta ugyanezt nyújtják, télen-nyáron, rossz és jóidő(k)ben, napközben és este... Jó érzés meggyújtani őket, akár a reggeli kávé mellé hangulatnak, akár ebéd után az illatáért, vagy éppen este a fényénél fürödni, lecsendesedni. Hiszem, hogy mindenkinek jól jön egy kis „lélekmelengetés”, hogy (még) jobban élvezhessük az otthon töltött időt. :)

• A képeiteken felbukkan egy lótuszvirág, Buddha és egy életfa. Ez a vonal hatja át az életedet? A buddhista szellemiség? Van olyan filozófia, amiben hiszel, amit netán követsz, vagy csak alapgondolatokat és szimbólumokat ragadtál ki?

• A buddhizmus szellemisége régóta közel áll a szívemhez, de az utóbbi években talán még inkább az életem része lett. Szeretek ilyen témájú könyveket, írásokat olvasni, jó hatással vannak rám. :) Az életfa pedig szintén olyan szimbólum, ami végigköveti az életem, de mai „jelentését” számomra a férjemmel való megismerkedés után nyerte el.

Még 1 éve sem voltunk együtt, mikor mindkettőnk csuklójára felkerült egy-egy életfa-tetoválás, és azóta sokszor sok helyen jelen van már a mindennapjainkban. Ott volt az esküvőnkön, vissza-visszaköszön az otthonunk dekorációjában... Valahogy az életfa jelképez mindent, amik vagyunk és lehetünk együtt; a családunkat, a múltunkat, jelenünket és jövőnket…

• Ha már buddhizmus, akkor mégis mit emelnél ki vele kapcsolatban?

• Röviden talán azt, hogy valahogy mind közül ezt a vallást érzem a legtisztábbnak, a legkedvesebbnek – mindkét szó legszebb értelmében.

Ha bővebben szeretném kifejteni, akkor pedig azt mondanám, hogy szeretem, ahogy szeretetteljes elfogadásra és elengedésre tanít: fogadd el magad és a világot is, és kívánd a legjobbakat minden benne élőnek, ugyanakkor tiszteld magad (és másokat) is annyira, hogy elengeded azt, ami csak fájdalmat okoz. Engedd el a görcsös kötődést olyan dolgokhoz, amelyeket úgysem tudsz irányítani. Nem érdemes menekülni a szenvedés elől, mert olykor elkerülhetetlen, de ne is „ragaszkodj” hozzá. Minden elmúlik, a jó is, a rossz is…

Az érzések is jönnek-mennek, de nem kell, hogy meghatározzanak. Változhatsz. Mindig lehetsz jobb ember. Talán ezek azok a gondolatok, amiket én kiemelnék.

Egy valláshoz sem tartom magam feltétel nélkül és szigorúan, így a buddhizmushoz sem, de számomra rengeteg bölcsesség és jóság van benne, és bár nyilván a való életben néha nagyon nehéz ezeket a tanokat betartani, de szeretek olvasni róluk... gyengéden arra serkentenek, hogy magam is bölcsebb és jobb ember legyek. Az meg sosem árt.

• Spirituális lénynek tartod Magad?

• Mindig változó, hogy ezt a mindennapokban mennyire tudom épp megélni. Néha még inkább kinyílik nekem a spiritualitás világa, néha kicsit „stagnálok”, de igen, nagyon is annak tartom magam.

• Térjünk át a gyertyákra! A környezettudatosság és az egészségre káros anyagok elkerülése is szerepel a készítésük során megvalósított elképzeléseitek között. Mesélj nekem egy kicsit erről! Miben különbözik a szójaviasz gyertya hagyományos társaitól?

• Most már egyre többen tudják, hogy a hagyományos, széles körben elterjedt paraffinos gyertyák (a fémszálas kanócaikkal) rengeteg káros anyagot tartalmaznak. Ezek nem csak a környezetünkre, hanem ránk, gyerekeinkre, sőt kisállatainkra nézve is nagyon ártalmasak.

Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, ezeket az információkat szerencsére most már sok helyen megtalálni az interneten is. Mi magunk is csak véletlenül bukkantunk rájuk évekkel ezelőtt, pont mielőtt hozzánk került a kutyusunk.

Szerettünk volna neki és magunknak is minden értelemben tisztább, egészségesebb környezetet teremteni. A szójaviasz pedig erre nagyszerű alternatívát jelent, mivel nem csak, hogy 100%-ban természetes, de teljesen növényi alapú is (a méheket sem kell munkára fogni miatta. :)).

Emellett az általunk használt szójaviasz biológiailag teljes mértékben lebomló, vegyszermentes, festékanyagoktól és tartósítószertől mentes és akár kétszer olyan hosszú, tiszta lángú égést biztosít, mint a hagyományos gyertyák. Nagyon előnyös tulajdonsága továbbá a tégelyek újrafelhasználhatóságának szempontjából, hogy a megszokott viaszokkal szemben a szójaviasz meleg, mosószeres vízzel könnyen eltávolítható (épp ezért nem hagy foltot ruhán, bútoron sem.)

Ezenkívül csakis 100% tiszta pamutból készült kanócot használunk, mindenféle nehézfémszál és más károsanyag-kibocsátás nélkül, illetve az üvegeink, tégelyeink is tiszta alapanyagból készültek, és mind újrafelhasználható (es általunk újratölthető is), így a hulladékcsökkentésből is kivesszük a részünk.

• Tudom, hogy azt mondtad, nem szeretnéd részletezni, de szerintem, nem árt kimondani és tudatosítani: szóval kifejtenéd mégis egy kicsit azt, mitől is károsak a hagyományos gyertyák? 

• Azért nem szeretem csak részletezni, mert nem akarnám, hogy bárki bántásnak vegye. Nem szeretnék ostorozni senkit azért, mert hagyományos gyertyákat, mécseseket használ. Tényleg mi – a Lélekmelengetőnél – sem voltunk még néhány éve tudatában annak, hogy mennyi baj is van velük.

Nyilván ezek olcsók, elterjedtek, mindenhol hozzájuk juthat az ember, de sajnos ennek is megvan a maga ára. A silány minőségű hozzávalók komolyan károsíthatják az egészséget, a környezetet és rengeteg felesleges hulladékkal is járnak. 

A paraffin, ami a legelterjedtebb a hagyományos gyertyák készítésekor égés közben például benzolt és más petrolkémiai anyagokat (acetont, szén-monoxidot, formaldehidet) juttat a levegőbe. A cink és ólomtartalmú kis teamécses-tégelyek pedig az égés hatására apró nehézfém-részecskéket párologtathatnak.

A szintén általánosan használt fémszállal megerősített kanócok pedig ólom- és más nehézfém-származékokat, mérgező koromszemcséket bocsátanak ki.

Ezek mind rákkeltő, asztmás megbetegedéseket okozó, tüdőt és idegrendszert károsító anyagként ismertek, és hosszú távon, rendszeres használat mellett, sajnos ki is fejthetik ezt a hatásukat.

Nyilván nehéz lenne minden ártó tényezőt kizárni magunk körül, de ha tudjuk valamiről, hogy ennyire káros ránk és a környezetünkre nézve is, miért ne váltanánk valami fenntarthatóbb, egészségesebb és környezetbarátabb alternatívára?

Mármint tudom, hogy valamivel költségesebb, de nekem például ennyit mindenképpen megér a környezetünk es az egészségünk. Mert ha valaki, mi aztán sokat gyertyázunk, ezt kár lenne tagadni.

• Akkor most essen pár szó az illatokról! Hogyan kísérletezitek ki őket, mi ad ihletet egy-egy kombináció megálmodásához?

• Hú, minden… Néha a legvéletlenszerűbb dolgokból születik meg az ihlet... Sokszor csak megérzek egy finom illatot, és rögtön elkezdek kattogni azon, hogy lehetne visszaadni :). Vagy van bennem egy érzés, és azt próbálom valahogy kifejezni „illatban” – ha ennek van bármi értelme… Például utóbbiból született a Dióhéjban: otthon illatunk is. Nemrég költöztünk el Diófa utcai házunkból, és az emiatt érzett nosztalgikus hála vezetett végül az illat megálmodásához. 

• Épp a napokban említettem Az elfeledett kertről készült anyagban Helena Bonham Carter gondolatát, mely szerint minden művészet. Ez jutott most eszembe. Amit az illatokkal csinálsz, az is az. Talán egyesek számára nem olyan kézzelfogható, mint amikor egy festő színekkel megörökít valamit a vásznon, de mégis az. Tagadhatatlanul művészet…

Egyébként mivel 100%-os, természetes illóolajokkal dolgoztok, gondolom, ez behatárolja az előállítható illatkombinációk számát...

• Ami azt illeti, az illataink alapja többnyire valóban 100% természetes és tiszta illóolaj, és mindig vannak illataink, amelyekbe nem is kerül más. Az összetettebb, szezonális illatok megalkotásához viszont segítségül szoktunk hívni kiváló minőségű, higítatlan, parabénmentes, vegán és állatkísérlet-mentes illatolajokat is. Ezekkel kiegészülve már a határ sokkal közelebb kerül a csillagos éghez. :)

• Újratöltitek a sértetlen tégelyeket, természetes alapanyagokat használtok, melyek nem károsak a környezetre; az újrahasznosítás, a környezettudatosság a mindennapjaitokat is átitatja? Milyen formában kell ezt elképzelni?

• Amiben tudjuk, valóban igyekszünk maximálisan környezetbarát módon vinni vállalkozásunkat, és persze folyton keressük az új lehetőségeket is erre.

A mindennapjainkban is abszolút jelen van ez a szemlélet, igen. Kis családunk húst egyáltalán nem fogyaszt hosszú évek óta már. Tejterméket és tojást is csak ritkán, és gondosan megválogatjuk azt, milyen forrásból. 

A háztartásunkat is próbáljuk a lehető legzöldebb irányba vinni – természetes tisztítószereket használunk, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, és törekszünk arra is, hogy minél kevesebb szeméttel járjon a létezésünk. Most már végre kertünk is van, ahol terveink szerint az önellátás irányába is szép lassan tehetünk lépéseket. Nyilván folyton van még hova fejlődni, de ebben épp ez a szép. :)

• Frutti, a kutya központi szerepet játszik az életetekben. Jól értettem, hogy őt úgy fogadtátok örökbe?

• Bizony, Fruttika 2016-ban lett a család szerves és elválaszthatatlan része. :) Ő nem „csak” egy kutya, valóban családtag, és mint mindegyikünk, ő sem tökéletes... de soha nem cserélném senkire és semmire. :) Végtelenül szeret minket, a fiunkat is, és mi is végtelenül szeretjük őt. Ha tehetném, még sokkal-sokkal több kutyust örökbe fogadnék, és ha eljön az ideje, így is lesz. Hiszem, hogy az összes kutya és macska (és minden más állat is), aki így vagy úgy menhelyre, utcára, vagy vágóhídra kerül, megérdemelné azt, hogy szerető otthont kapjon. (Bár mindnek megadhatnám...) Ezt a szemléletet szeretném megtanítani a gyerekeimnek is, vagy inkább erősíteni bennük, ami talán mindünkben ott van valahol mélyen. Elnézve a kisfiamat, s azt, hogy milyen gyengéd szeretettel van Frutti és más kutyák, állatok felé is, remélem, hogy sikerül. :)

• Visszatérve a gyertyákhoz, nálatok személyre is lehet szabni őket, ez hogyan is működik pontosan?

• Igen, szerettük volna, ha a mi gyertyáink kicsit személyesebbek és egyedibbek tudnának lenni, mint az egyébként gyönyörű, de talán kicsit már megszokott szójagyertyák.

Lényegében nálunk nem csak a tégelyek méretét lehet megválasztani, hanem azt is, hogy milyen anyagú legyen (fém/üveg), milyen színű (ezüst/rozégold, ha fém; vagy arany/ezüst/mattfekete-tetős, ha üveg), illetve külön díszítést is lehet rájuk kérni. Minden gyertyát rendelésre, egyedileg, kézzel készítünk aztán el, aszerint, ki milyen illatot és tégelyt választ magának.

Most pedig már olyan kezdeményezésünk is van, hogy akár kiürült vagy használaton kívüli tégelyeket is örömmel újratöltünk élettel és illattal. :)

A weblapunkon is fent van minden részlet a felsoroltakat illetően.

• Énidő elnevezésű gyertyátokat így jellemzed: "Egy bögre finom tea, egy jó könyv, egy kényeztető forró fürdő..." S ha már jó könyv, jön az elmaradhatatlan kérdés: mit olvasol most? Van kedvenc szerződ, műved?

• Ó, igen, a könyvek. :) Nagy imádójuk vagyok, és „fénykoromban” éjjel-nappal faltam őket. Most a gyerkőc, a költözés és a gyertyák mellett már sokkal kevesebb idő és energia jut sajnos az olvasásra. Azért reggelente, a hajnali kis énidőmből mindig igyekszem áldozni erre is egy kicsit mindkettőből. :)

Jelenleg egyébként Ryan Holiday: Az akadály maga az út című könyvét olvasom, de még csak az elején járok. Őszintén szólva, nagyon szeretem a jól megírt „motivációs” és életmód könyveket, mint Elizabeth Gilbert Big Magic-je, vagy A Bullet Journal Módszer című könyv, mindkettő kicsit meg is változtatta az életemet. :)

A regények terén pedig egyrészt menthetetlenül krimirajongó vagyok, amióta az eszemet tudom. Agatha Christie-n nőttem fel, és a jól megírt krimik azóta is magukkal ragadnak. :) Másrészt pedig a természetfeletti és a fantázia világa is nagyon el tud varázsolni: a Harry Potter és Stephen King könyveket bármikor örömmel olvasom (újra)…

• Szerintem, van még ott a tarsolyodban pár említésre méltó kötet…

• Na jó, még két könyv van, amit nem tudok magamban tartani. Ha már úgyis szóba került a buddhizmus, meg a könyvek, amik megváltoztatták az életem: az egyik a David Michie: A Dalai láma macskája, a másik pedig a Sarah Napthali: Buddhizmus anyáknak. De ezeken kívül is van még jó pár kedvenc…

• Folytasd csak!

• Lássuk!

Jacquelyn Mitchard: Az óceán mélye… gyerekkorom óta többször elolvastam, mindig magával ragad, nem is tudom pontosan miért... Film is készült belőle anno, valahogy a kettő együtt nagy hatással volt/van rám…

Eric Berne: Emberi játszmák… amúgy végzettségem szerint pszichológus vagyok, ez onnan maradt kedvenc. :):)

Edward St Aubyn: Patrick Melrose-sorozat…ezt igazából véletlenül sorozatban láttam először, nagyon megragadott, nem akartam elszakadni tőle, így jött a könyv. Brutális, de nekem a jó értelemben…

Meg a Kis herceg… de az kinek nem a kedvence?! :)