Hogy milyen érzés volt az Érintést olvasni?
Most tekintsünk el annak az izgalmától, hogy a nagyközönség előtt tehettem meg. Valójában, még jóval azelőtt, hogy a szavai nyomtatásra kerültek, s az összefűzött lapok magukra öltötték a csodálatos borítót, melynek köszönhetően egyébként ez az a kötet, ami messziről is megszólítana bármilyen könyvespolcról…
De hogy a kérdésre is választ adjak, a lecsupaszított novellákat olyan érzés olvasni, mint amikor a hűs nyári zápor cseppjei peregnek a felhevült bőrön: meglepnek, és felébresztik az érzékeket. Némelyik olyan, mint mezítláb sétálni a fűben: harmóniát csempész a mindennapokba. De hasonlíthatnám a legkedvesebb barát öleléséhez is, ami puha, meleg és megnyugtató. Alkalomadtán pedig olyanok voltak ezek a történetek, mint a szívbe markoló, hangot elakasztó döbbenet, ami után csak meredt szemmel bámulsz magad elé. Ó, igen, meg ne feledkezzek a humor perceiről… A mindent feledtető, rosszat feloldó kacagáséról.
Egy érintés sokféleképpen juthat el az emberhez. Történhet ténylegesen, de a szavak útján is, amikor az érzés lélektől halad lélek felé, és mindjárt a bőr alá kúszik. Ez történt most is. A szereplőkkel együtt sírtam és nevettem (olykor a kettőt egyszerre), nagy levegőt vettem velük (néha helyettük) egy-egy nehéz döntés előtt, vagy mikor az életük egy meghatározó, de boldog pillanatára készültek. Az oldalukon rettegtem, és velük éreztem alkalomadtán szégyent, megbotránkozást...
Az imént felsoroltak egytől egyig ott vannak a könyv történeteiben. Ott bújnak meg Bucsi Mariann mondanivalója mögött, az apró és nagyobb igazságok mögött, melyek hol a felszínen lebegnek, hol a mélybe kell ásni értük, de egytől egyik megérik a rájuk szánt perceket…
