Folytatjuk a kortárs magyar szerzők munkáinak bemutatását. Ezúttal Tapodi Brigitta regényét választottuk közös olvasmánynak. A hajtűről beszélgettünk Ágival és Lindával. (Á.: Schmidt-Czetli Ágnes, L.: Simon Linda – kitabu.hu és P.: Bóna-Monok Petra)

P.: „Valójában mindannyian érző embernek születünk, akiben állandó vágy él a szépre, a jóra.” Ezzel a mondattal indítja Tapodi Brigi A hajtű című regényét, és a szépre, a jóra törekvés át is hatja a történet egészét, az írónő stílusát és mondandóját... 

Á.: Igen, kivételesen erős gondolattal kezdődik ez a történet. Alapvető emberi igény a jóra törekvés, ahogy a regény szereplőinél is látjuk, de az már szubjektív, hogy kinek mi a jó, a szép. Ez persze okoz bonyodalmakat, gubancokat a történet fonalán, de Brigi szépen kiigazgatja a szálakat, tanítja, terelgeti a szereplőit, így a regény végére minden a helyére kerül, az összhatás, a mozgatórugó pedig pontosan az, amivel a regény kezdődik, vágy a szépre, a jóra. A karakterei éreznek, és ezeket az érzéseket megtanulják kimutatni, elfogadni, átadni. 

L.: Abszolút egyetértek. Nagyon szeretem a karaktereiben, hogy fejlődnek. Alapjáraton is szimpatikusak, nagyon emberiek, de a saját kis útjukat bejárva még jobbak, még szerethetőbbek lesznek. Pont ilyennek kellene lennie mindannyiunknak: törekedni a szépre és a jóra. Legalább időnként...

P.: „Az asszony, karjában a gyermekkel, hirtelen megállt az allé két szélén álló feketefenyőfák ágainak egymásba hajló kapujában. A meleg nyárban egy megbúvó gerlepár búgott a feje fölött összetekeredő ágacskák ölelésében.” − folytatódik a könyv. 

Jól kombinálja Brigi a mondanivalóját a képekkel és hangokkal... Ránéztem a gyönyörű borítóra, olvastam e sorokat, s szinte éreztem a nap melegét, csaknem hallottam a galambok búgását, s láttam, ahogy lengedeznek a fák ágai... Nektek nem volt ilyen érzésetek?

L.: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jól ismerem a helyet, ami a borítón szerepel. Így csodálatos volt olvasás közben pörgetni az agyamban a képeket, mert Brigi tökéletesen visszaadta a látványt, az érzést, az illatokat, mindent... Ezek miatt pedig még különlegesebb volt számomra mind a borító, mind a történet.

Á.: Ha olvasok, szeretek a történetben élni, érezni, látni, hallani. Érezni a szellőt, az illatokat, látni azt, amit a szereplők látnak, hallani, amit mondanak, a környezet hangjait. Az igazán jó írók megadják az olvasóknak ezt az élményt.

Brigi regényét olvasva eljutottam a Balatonra, láttam fekete hattyúkat, hallottam a háború zajait, éreztem a zamatos balatoni bor ízét. Ott voltam, mert Brigi képes rá, hogy vigye magával az olvasót a történetbe.

P.: Ha már szóba hozta Ági a hattyúkat... Oly sok mindent jelképezhet a hajtűt díszítő fekete-fehér hattyúpár. Richárd értelmezésében a fekete a balesetet, a fehér az esküvőt jelenti. Nóra szerint a fekete a (rossz döntések formájában) mélybe lerántó örvény, a fehér pedig az új lehetőségek felé vezető lépcsőfok. Számomra, a történet fonalát követve és úgy általában az életet figyelembe véve, a jó és a rossz együttlétezését szimbolizálják. Nektek mi jut eszetekbe erről a hajbavalóról?

L.: Számomra a hattyú gyerekkorom óta annak a jelképe, hogy minden csúfságban és rosszban van valami jó is. Akár a rút kiskacsa meséjében, a sok negatívum végül valami csodába fordul.

A regény szereplői is ezt az utat járják be, hiszen akár a múltban, akár a jelenben történt nehézségek is valami szuper dologban egyesülnek végül.

Á.: Igen, teljesen egyetértek veletek. A jó és a rossz dolgok létének tökéletes szimbiózisa a hattyúpár. Az életben történő pozitív és negatív dolgok egymást kiegyenlítve adják meg azt a harmóniát, amit ez a pár jelképez. A hattyú egyébként a magyar néphiedelem szerint a hűség és a szerelem jelképe, nyilván nem véletlenül alkotta meg Brigi ezt a hajtűvel ötvözött szimbolikát.

P.: Emma, Vogel és Kövesi Levente számára is a művészet egyfajta menekvés, gyászmunka. Szerintetek, mi volt Nóra módszere a túlélésre?

Á.: Az emberek a fájdalmukat, a gondjaikat könnyebben tudják kezelni, ha közben alkotnak valami újat, amibe bezárhatják, vagy amivel kifejezhetik az érzéseiket.

Vogel talán így tudott ember maradni egy embertelen világban, Leventének ez segített feldolgozni azt, amin keresztülment, Emmának pedig visszatalálni a saját útjára, a saját életéhez. Nóra nem a művészetben teljesedett ki. Az új életek világra segítése maga a csoda, amiből biztosan tudott töltekezni. Az már a regény elején világos lesz az olvasóknak, hogy ő egy rendkívül karizmatikus személy. Az emberi kapcsolatai, a gondoskodó természete, az anyai szeretete, az, ahogyan a háború során ápolóként a sérültekkel bánik, azt gondolom, hogy amennyit kivettek belőle, annyit adtak is neki.

L.: Szerintem épp ezért emberekkel foglalkozni is egyfajta művészet. Legalábbis szeretnék ebben hinni. A kedvesség és empátia, bár nehezen, de fejleszthető és tanulható.

Nóra számomra is egy olyan bátor, erős nő, aki az őt ért tragédiák ellenére az energiáit mások segítésére, a világ jobbá tételére fordítja. Ez egy csodálatos erény, keveseknek adatik meg...

P.: Az alkotás, mint olyan, amúgy is komoly szerepet kap Brigi műveiben. Hiszen ez éppúgy elmondható a Szárhegy örökségére, mint A hajtűre. A festés, a rajzolás mellett a jelen regényben művészi szintre emelkedik az asztalosmesterség, illetve a gyógynövények ismerete is. Kihagytam esetleg valamit?

L.: Szerintem megvolt minden. Konkrétan tudom is, hogy a művészet Brigi számára nagyon fontos, beszélgettünk is erről. Nagyon tisztelendő és becsülendő, hogy a könyveiben más ágazatok képviselőit is bemutatja, felemeli, rájuk irányítja a fókuszt. Ettől az ő regényei is gazdagabbak és értékesebbek.

Á.: Én úgy gondolom, a művészet megjelenése egy-egy regényben mindig új információval gazdagítja az olvasót. Az, hogy ebben a regényben a klasszikusnak mondható művészet, a festészet mellett egy kétkezi szakma, az asztalosmesterség is művészi alkotásokkal jelenik meg, külön kalandra hívja az olvasót. Valószínűleg többen megértik egy kézzel készült bútor vagy használati tárgy értékét, ha megismerik a készítőjét, akár csak így, egy regényen keresztül is. Szerintem szinte mindenki rákeresett a keszthelyi kastély regényben szereplő helyiségeire, vagy ellátogatott a múzeumba, hogy immár más szemmel, egy plusz élménnyel nézzen körül ott, ahol A hajtű szereplői is megfordultak és „alkottak” valami maradandót.

P.: Brigi amúgy is nagy-nagy tisztelettel adózik hazájának, a „levendulaillatú Magyarországnak”. Kiemelkedőnek tartom a fentieken túl a  Balaton ábrázolását például a különböző évszakokban. Eszembe juttatta a tóparti nyaralásokat, de az első alkalmat is, mikor elég vastag volt a jég ahhoz, hogy csúszkáljunk rajta... 

Á.: Nagyon szeretem, ha egy szerző Magyarországon játszódó regényt ír, az ismerős tájak mindig közelebb állnak hozzám. A Balaton ráadásul olyan ikonikus hely hazánkban, amit mindenki ismer. Kisgyermekként, kamaszként vagy felnőttként, de mindenkit elvarázsol a tó, a Balaton-felvidék, a partok és a hegyek. Ráadásul nem szokványos a háború balatoni ábrázolása, így plusz élményt ad, hogy Brigi olyan arcát mutatta meg egy ismerős helynek, amit még nem láttam.

Érdekes a regény olvasása után végignézni ma azokon a helyeken, ahol Nóra, Christoph, Levente, Richárd és a történet többi szereplője járt. Mit láttak ők, mit mutattak nekünk és ebből mit viszünk magunkkal.

L.: Pont ugyanez jutott eszembe. Hogy az én korosztályomnak is mennyire meghatározó élmény a Balaton. Emlékszem, gyerekkoromban mindig akkor hévvel vártuk azokat a napokat, amiket ott tölthettünk.

Brigi leírásai, és ahogy megidézi a Balatont, egyszerűen fantasztikus, nosztalgikus és euforikus élmény. Olyan szépen belesimul a tó a történetbe. Keszthelyt és a környékét pedig amúgy is átitatja a történelem. Tökéletes választás volt.

P.: A leírások e regényben ráadásul egyéb funkciókat is ellátnak. Például érdekes párhuzamokra figyelhetünk fel. Gondolok itt arra, amikor Nóra meglátja leendő otthonát a rendezett kerttel, szép bútorokkal, na és persze arra, mikor Emma járja végig egykori otthonát, ami azóta elhanyagoltan áll gazos kerttel, porral és pókhálókkal…

Á.: …és ahogy ezek a pókhálók eltűnnek, ahogy a ház újra szép lesz, Emma is visszatalál a régi életéhez és Erikhez. Mintha az ő élete is kitisztulna. 

L.: A régi értékeket amúgy is le kell pókhálózni. Mondhat bárki bármit, az emberek régen sokkal közelebb álltak egymáshoz, annak ellenére, hogy nyilván akkor is történtek rossz dolgok, és éltek rossz emberek.

Sokkal jobbak lehetnénk, ha időnként leporolnánk, lepókhálóznánk elődeink történeteit, és tanulnánk belőlük.

Ezt nagyon szeretem Brigi regényeiben, hogy visszahoznak egy darabkát a múltból.

P.: Nagyon nehéz úgy beszélgetni a továbbiakban, hogy ne fedjük fel a történet titkait. Mégis, ha ajánljuk a könyvet, talán egy-egy idézet vagy gondolat a segítségünkre lehet.

Az enyém a következő lenne: „A Stark-lányokba beleivódott a születés élménye. Nem akadtak el az élet állította torlaszoknál, hanem a gátaknál egyszerűen fordítottak a sorsukon. Nem a szerencse kereke fordult, nem Isten adta áldását. Felnőttként, erős akaratuk, döntéseik által maguk fordítottak az életükön, ahogy a bábaasszony születésükkor fordított egyet rajtuk.”

L.: „Az életünk körkörös mozgásban van, csak épp sosem tudjuk, hogy egy örvény hirtelen leránt-e a mélybe, vagy rálépünk egy lépcsőfokra, mely új lehetőségek felé vezet.”

Á.: Ahogy Brigi írta „Aki nemcsak magának alkot, annak igenis fontos, hogy befogadják a művét. Különben nincs kapcsolódás...” Ha egy idézetet magaddal viszel, az pont ilyen kapcsolódási pont az író és az olvasó között.

Számomra az egyik legszebb gondolat ez volt a könyvben: „Ha felületesen nézem a természet, a világon szinte mindenütt egyforma. A folyóvíz kék, vagy zöld színt vesz fel, az égbolt tiszta kobaltkék, haragos szürkésfekete vagy felhőkkel díszített. Az erdő, a rétek zöldje tavasszal virágba borul, nyáron a szivárvány összes színét magára ölti, ősszel rozsdavörösbe hajlik át, télen tiszta vagy épp piszkosfehér. Ám valójában a föld, amelyben gyökeret eresztenek, eltérően táplálja őket. Az emberek érzései ugyanígy működnek. Az érzelmeink különböztetik meg az egyes helyek felé irányuló szeretetünket.”