Vannak arcok, pillanatok, helyzetek és emlékek, amik sűrűn feltörnek, ha a falun eltöltött gyerekkoromra gondolok.

Eszembe jut ilyenkor a hajlott hátú, törékeny Annus néni, akinek mindig takaros volt a portája. Nyaranta minden áldott reggel láttam őt a kertből, mikor a hajnal fényei kicsalogattak megöntözni a virágokat. Mire én kiértem, Annus néni már általában a ház előtt sepregetett. Rendbe tette a verandát, ellátta az állatokat, megöntözte a muskátlit, lecsipegette az elszáradt virágokat a hortenziáról. Árgus szemmel nézett végig az ágyásokon. Egyetlen gyom sem üthette fel a fejét közöttük úgy, hogy azt a néni idős, már egyre gyengébb látása észre ne vette volna.

Makulátlan parasztháza falán ott virított a „Tiszta udvar, rendes ház”-tábla, mellyel még a szomszédos utcák leghangosabb, pletykákkal közlekedő lakói sem tudtak vitatkozni. Mert a ház és a környéke tényleg mindig kifogástalan volt. Pedig tyúkok kapirgáltak az udvaron, kacsák fürödtek az úsztatóban, s a hátsó kertben hízott sertéseket tartott Pista bácsi, mint ahogy akkoriban majd mindenki a faluban. Az ő portájuk mégis mindig virágoktól volt színes és illatos.

Ők ezt soha nem a tábláért, az elismerésért tették. Ez volt az életük. Szerettek a kertben kapirgálni, névről ismerték az udvar összes állatát, minden facsemetét gondosan nevelgettek, minden egyes kis hajtást nagy becsben tartottak. A tojásért hálásak voltak a tyúkoknak. Akárcsak a termésért a kertnek.

Hálásak voltak a házukért is, ezért mindig figyeltek rá, s ha bármi változás bekövetkezett az állapotában, ők azonnal reagáltak rá. Nem azért tartották tisztán, mert bármikor betévedhetett hozzájuk egy szívesen fogadott vagy kéretlen látogató, hanem azért, mert ilyen módon adtak hálát a tetőért, a télen meleget, nyáron hűst tartó falakért.

Hálával indult és azzal végződött a napjuk. Januártól decemberig, hétfőtől vasárnapig.

*

Ha gyerekkoromra gondolok, azonnal érzem az almás pite illatát is, ami betöltötte a házat.

Sok gyümölcsfánk állt a kertben, köztük nem egyféle alma is. A termést mindig ládákba tettük, s így került a pincébe, hogy az év hátralévő részében is ellásson minket. Mire az ősz beköszöntött, a spájz polcai befőttől és savanyúságtól roskadoztak, a pince tele volt illatos almával, s már csak a földre koppanó diót kellett összeszedni a két hatalmas fa alól. Semmi nem veszett kárba. És mindennek megvolt a helye és az ideje.

Almás pite akkor készült a konyhában, amikor volt gyümölcs a fán vagy a pincében. Nem sok ahhoz fogható létezik, mint amikor az iskolából hazaérve megcsapta az orrom a fűszeres, fahéjas alma és a vaníliaillatú pitetészta mámorító egyvelege.

Hogy akkoriban hálás voltam-e házi pitéért és a sok gyümölcsért, meg zöldségért, amikért a lábamat sem kellett kitenni a kapun túlra? Mérhetetlenül. Míg más a piacra járt, s panaszkodott az egyre ízetlenebb áru miatt, s hogy a melegházi soha nem lesz olyan, mint a termőföldi, mi azt ettük, ami a kertben termett. Amiről gondoskodtunk a veteményezéstől és ültetéstől kezdve a leszedésig, az aratásig. Az került a tányérra, amit érlelt a nap melege. Amit öntözött az eső.

*

Ha felidézem korai éveim, eszembe jutnak a várva várt nyarak is. Mikor a forróságot egy-egy frissítő zápor enyhítette, s mi kint ácsorogtunk a testvéremmel mezítláb a porszagú esőben, s élveztük, ahogy a langyos cseppek simogatták csupasz tagjainkat. Ugyan bőrig áztunk, de a következő pillanatban már ragyogott a nap, és fénylő szivárvány alatt szárított meg bennünket.

Ahogy jött a felhő, úgy ment, s mi hálával néztünk utána. Mert értékes vízzel itatta át a száraz talajt, mert életet lehelt a kókadó növényekbe, mert felfrissítette a levegőt. S persze azért, mert fenntartotta a tökéletes egyensúlyt.

*

Hálás vagyok, hogy mindezeket megtapasztalhattam akkor. Hogy még jókor és jó helyen voltam gyerek. S hogy még a saját bőrömön érezhettem az év nagyon más időszakait, amikhez kapcsolódtak adott szokások, munkafolyamatok, melyek görgették előre az időt.

Ma már nyoma sincs ennek az egyensúlynak. Eltűntek az évszakok. Évek óta nem terem a sárgabarackfa, mert a kései fagy elviszi a virágokat. Hiába a kitartó öntözés, kiég és elszárad minden a földben. S hiába várom a felhőt, ami enyhet adó esőt hoz, nem jön. Vagy ha mégis megérkezik, mérhetetlen pusztítást hagy maga után.

David Attenborough azt mondta a tanúvallomásában, egy emberöltő elég volt ahhoz, hogy megtapasztalja a kihalásélményt. Hiszen állat- és növényfajok tűntek el közben végleg a Föld színéről…

Megváltozott a világ, és e változás észleléséhez talán nem is kellett olyan sok idő. Egy emberöltő. Elég volt olyan húsz-harminc év. S ugyan még sülhet almás pite a saját fáról szedett gyümölcsből, de a szélsőséges időjárás miatt már alig terem meg valami a kertben.

Nemrégiben elsétáltam Annus néni háza előtt. A kis öregek már nem élnek, a házat a gyerekek eladták. Nem pompáznak már virágok a kertben, kakasszó sem szűrődik ki hátulról. Most az egész udvart térkő borítja. A ház falait szigetelték, színezték, a tetőt lecserélték. Minden steril, tiszta, élettelen.

Már csak az emlékeim őrzik az egykori ékes portát és a falon függő „Tiszta udvar, rendes ház”-táblát. Már csak az emlékeimben élnek az esővel tarkított nyarak, a két hatalmas veteményes és a szőlő… De még emlékszem rájuk. S amíg ez így van, tenni akarok azért, hogy a világ újra az egyensúly felé törekedjen… S amíg sokan vagyunk, akik tenni akarnak, még él a remény. Van esély.

S én most ezért az esélyért vagyok hálás…