Tapodi Brigivel, a Szárhegy öröksége és a Hajtű szerzőjével beszélgettem nemrég a közös olvasmányunkról.

• Szeretem a képkirakóst. Mert először az egész nem más, mint különálló elemek halmaza, melyek – mikor összeállnak – szerves egészet alkotnak. Szeretem egyik elemét kézbe venni a másik után. Persze előfordul, hogy rossz darab kerül a kezembe, vagy a jót rossz helyre próbálom illeszteni, de a végén összeáll, és kirajzolódik a teljes kép.

Épp ilyen érzés volt számomra olvasni ezt a könyvet. Volt, amikor pontosan tudtam, mit szeretne sugallni az írónő, de persze előfordult az is, hogy a kapott információ tévútra vitt. Ám a végén, az utolsó oldalakon minden értelmet nyert.

Te is érezted ezt a puzzle-jelleget?

• Abszolút éreztem! Kate Morton nagyon ügyesen keveri össze a történet puzzle darabkáit, hogy azután lapról-lapra az olvasóval együtt szépen a helyére illessze az egyes darabokat. Többek között ezért is szeretem őt.

S közben mindig megcsillant egy-egy érdekességet, illetve behúz egy olyan fordulatot, amire nem számítottál. Mondhatnám azt is, hogy jól keveri a lapokat, szépen összefésüli a szerteágazó szálakat, vagy kiválóan rétegeli a történeteket.

Nem könnyű egy ilyen regényt megírni, hogy maga az író se gabalyodjon bele, szóval én emelem kalapom minden írása előtt. Aki egyébként ritkábban olvas többrétegű regényeket, annak nehézséget okozhat a több idősík, a rengeteg szereplő, a sok cselekményszál.

• Tényleg nem egyszerű. Egyrészt az eltérő idősíkok miatt, másrészt, s az írónőnek a zsenialitása ebben is rejlik, hogy elhiszed, pontosan tudod, mi fog következni. Ezért nyugodtan olvasol tovább, azzal a szándékkal, hogy megvárod, míg kimondja. S mire végre kimondja, rájössz, hogy mégis rosszul hitted.

Ez így nem valami kézzelfogható, de nehéz is úgy beszélni róla, hogy ne árulj el részleteket, azok kedvéért, akik eztán kapnak kedvet az olvasásához.

Neked amúgy melyik karakter nőtt legjobban a szívedhez?

• Szerintem épp ez a váratlanság az igazán jól felépített könyvek titka. Másfelől viszont úgy érzem, hogy a sokrétűség, a cselekmény közben el-elejtett apróságok megadják az olvasó számára a lehetőséget, hogy használja a saját fantáziáját.S ki tudja? Lehet, egy másik könyvben pontosan az lesz a végkifejlet, amire az olvasó gondolt.

Juj, ez nem könnyű kérdés! Amilyen szerteágazó a történet, olyan sokfélék és színesek a karakterek. Nehezen tudok választani a szereplők közül, mert mindegyik megérintett valamiért. Ott van bennük a huncutság, a jóság, a komiszság, az önzés, a rátartiság, a játékosság, egyesek erősek, mások esendőek, szóval elég széles az érzelmi paletta.

Mégis... ha mégis választanom kellene, akkor Elizát választanám. Nem csupán azért, mert szívhez szóló tündérmeséket írt az írónővel karöltve, és elővarázsolta a gyermeki énemet, hanem mert benne sűrűsödik mindaz, ami egy igazán jó karaktert életre kelt. Emberi, elbűvölő, szomorú, fantáziadús, erős és önfeláldozó.

• S talán az egyszerű földi halandó vele tud igazán azonosulni. Szörnyű sors adatott meg neki, a szülei után elvesztette a másik felét, majd kiszakítva a bármennyire is rossz, de megszokott környezetből egy új világ bontakozik ki előtte. Egy új világ, ami jót is rosszat is hoz egyaránt. 

Tisztában vagyok vele, hogy a múlttal nem érdemes foglalkozni, mert azon úgysem tud változtatni az ember, de tűnődöm rajta, így meg is kérdezem, szerinted, alakulhatott volna másképpen Eliza sorsa?

• Ez egy nagyon összetett kérdés.

Ha egy fiktív regény szempontjából nézem, akkor bármi lehet, hiszen az író olyan szerencsés helyzetben van, bármit írhat, bárhogy alakíthatja hősei sorsát. 

Azonban a valós életben – az esetek többségében – az Elizáéhoz hasonló göröngyös, küzdelmes életút jut.

Kate Morton tehát inkább egy hiteles és életszagú sorsot mutat meg az olvasónak, nem pedig egy rózsaszín lufis „hepiendet”. Azt gondolom, hogy rettenetesen nehéz ennyi gyermekkori veszteség után, segítő és szerető családi közeg híján, útmutatás és fogódzó nélkül kiegyensúlyozott, boldog életet élni. Nem mondom, hogy lehetetlen, de egyedül, magára hagyatottan, segítség nélkül keveseknek sikerül.

Viszont ott van a szabad választás lehetősége: valahol mélyen az édesanyja szeretete benne él, hiszen Eliza természete végig megőrzi gyermeki játékosságát, becsületességét, jóságát és nem utolsósorban erejét, vagyis a jellemét nem töri meg a sok fájdalom. Megmarad embernek. Kérdés, hogy vajon boldog volt-e?    

• Azt vettem észre, hogy voltak pillanatok, amikor előítélettel viseltettem iránta. Azt gondoltam, közrejátszik abban, hogy Mary sorsa miként alakul a kisbabával. Pedig ha az indíttatását nézzük, akkor ő sohasem önzésből cselekedett. Ráadásul, ha közrejátszott volna sem biztos, hogy a gyermeknek mostoha sors jut. Eliza végső soron csak annyira vágyott arra, hogy elfogadják, szeressék, és tartozzon valakihez, hogy megtett olyat is, ami a mi értékítéletünk szerint nem teljesen egészséges.

Mondjuk, a műben majd mindenkinek a lelkét emészti valami, ami nem egészséges…

De, hogy valami pozitívról is beszéljünk, ki kell emelnem a leírásokat. Nagyon tetszett a Szirti lak körbejárása. Azt juttatja eszembe, mikor belépsz egy elhagyatott épületbe, ahol még felfedezed az előző életek nyomait. Elmerengsz, kik lakhattak ott, milyen életet élhettek, vajon mi lett a sorsuk. Ez a hangulat pedig hozzáadott az olvasási élményhez. Képeket hívott elő, gondolatokat, s valahogy összességében is jó érzést keltett.

Te is felfedeztél ilyen részeket?

• Pontosan így van. Őt nem a rosszindulat, az önzés vezérelte, egyszerűen annyira vágyott a szeretetre, az elfogadásra, hogy erkölcsileg vitatható helyzetbe került. S bizony jobbára minden egyes szereplő életében akad valamilyen feldolgozandó trauma.

Nagyon jó, hogy vannak könyvek, melyek ezekre rávilágítanak, s ezáltal segítik az elfogadást, az empátiát.

Örülök, hogy kiemelted a leírásokat, különösképpen a Szirti lak körbejárását! Sokan lassúnak, aprólékosnak tartják az írónő hosszú tájleírásait, pedig szerintem ezek adják meg a könyv szépségét, esszenciáját, ellensúlyozva a néhol talán ellenszenves karaktereket. Olyan ügyesen teremt meg egy harmonikus atmoszférát, hogy szinte látom magam előtt a szirteket, a régi házat, a szereplőkkel együtt bolyongok a szövevényes labirintusban, hallom a tenger zúgását, érzem a levegőben a sós víz, a kertben a virágok illatát. Szóval bőven fellelhetők a könyvben lelket szépítő, jó érzést keltő gondolatok, melyek erősen hatnak az emberi érzelmekre.    

• De még mennyi. Ilyen volt számomra  többek között az almafa-ültetés szimbolikája. Ami kettejük (Eliza és Rose) kapcsolatát jelképezi. S azért nem feledkezhetünk meg arról, hogy sok jót is kaptak egymástól. Rose sosem szabadult volna az elefántcsonttoronyból a kuzinja nélkül. 

Aztán ott van Eliza határtalan képzelete, ami tündérmesék formájában oldódik fel. A művészetek ereje általa átlépi a származás és neveltetés határait, és az édesanyja történeteit szerető lányból írónőt farag. Nemrég olvastam Helena Bonham Carter gondolatait a művészetekről. Szerinte, minden az az életben. Minden művészet.

Hiszen bármi, amit teszünk valahol az önkifejezés egy adott formája. Ahogy öltözködünk, ahogy beszélünk, amiben hiszünk, ahogy érzünk, ahogyan írunk...

Máris más, ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a karaktereket. Mert ebben az esetben mindenkiben fellelhető valamiféle szerethető vonás, függetlenül attól, hogy milyen szerep jut neki a nagy egészben.

És mit szólsz a spirituális részhez? Amikor Cassandra álmok nyomán érzékeli azt, ami valójában nem vele, hanem a nagymamájával történt...

• Kate Morton nagyon jó ismerője az emberi természetnek. Remekül közelít Eliza és Rose párosa felé, ragadja meg a lényeget, ellentétes jellemük ellenére kiválóan von párhuzamot, majd állítja szembe őket egymással. S igen gyakorta szimbólumokkal, metaforákkal vagy épp egy mesével jellemzi őket.

Számomra kiemelkedő az Aranytojás című mese, ahol a tojás a teremtés, a termékenység, az eljövendő gyermek szimbólumaként jelenik meg. 

Teljesen egyetértek Helena Bonham Carter gondolataival! A művészete is abszolút alátámasztja őket, hiszen szerepeiben milyen nagy tehetséggel formálta meg a különböző személyiségű karaktereket. 

A spirituális részhez? Mosolyogtam rajta! Hiszen a Szárhegy öröksége regényemben én magam is álmok útján vezetem a főszereplőmet, aki elhunyt, szeretett nagymamája nyomdokaiban jár. Sőt, A hajtű regényben is megjelenik az álom…

A regényem már megjelent, és Morton könyvét jóval később olvastam, mikor felfedeztem a párhuzamot. Nyilván nem véletlen, hiszen sok írót foglalkoztat a sorsszerűség, így vagy úgy bele is szőjük könyveinkbe, álmok, megérzések, belső késztetések, döntések formájában. Morton összetett, rétegelt regényei mindazt hordozzák, aki én magam vagyok, ami engem foglalkoztat. Történelmi háttér több idősíkon, emberi kapcsolatok szövevényes hálója, rejtélyek, spiritualitás, érzelmek csodálatos elegye.        

• Mindaz, amit az utolsó mondatodban és végső soron a beszélgetés alatt is kiemeltél, hozzájárul, hogy egy komplex, rejtélyekkel teli, olykor elbeszélő, máskor leíró, különféle emberi motivációkkal átitatott regényt olvashatunk.

Rátérhetnénk, mégis miért van vegyes fogadtatása a műnek, de valójában a véleményezés nagyon szubjektív. Mindenkinek magának kell eldöntenie, tetszik-e neki egy adott könyv, vagy sem. De az, ha nekünk nem tetszik, nem feltétlen jelenti azt, hogy másnak sem fog. A vélemények ezért veszélyesek. Akár pillanatnyi hangulaton is múlhat a megformálásuk. Én mindenben próbálom a hozzám közelálló vonást, a jót meglátni, s azt közvetíteni. De szerintem, ezzel Te is így vagy...

• Az elfeledett kert egy meglehetősen összetett regény. A lassan folydogáló cselekmény dacára, a sok szereplő, a három történetszál, a váltakozó idősíkok sok figyelmet igényelnek, és gondolkodásra késztetnek. Ez a fajta komplexitás nem mindenkinek jön be, amivel nincs is semmi gond, lévén különbözőek vagyunk, s ahogy te is írtad minden alkotás szubjektív. Így aztán simán előfordulhat, hogy ami nekem életem meghatározó regénye, az másnak egyáltalán nem tetszik, és fordítva. Így, ha egy regény nem az én világom, nem az én értékrendem, az nem feltétlen jelenti azt, hogy a könyv gyenge, fantáziátlan vagy olvasásra méltatlan lenne. Ilyen esetekben inkább nem formálok nyilvánosan véleményt, mert nem szeretném mások kedvét szegni, hogy elolvassák. Sokan ugyanis megnézik az értékeléseket, csillagozásokat, mielőtt megvásárolnak egy könyvet. Különösképpen igaz ez a magyar kortárs művekre.

Még egy dolog, amit észrevettem magamon, illetve egyre többektől hallom, hogy vannak írások, melyek életünk különböző szakaszaiban másként hatnak ránk. Így simán előfordulhat, hogy ami régen elvarázsolt, szórakoztatott, az mostanra unalmassá vált, és a fordítottja is igaz lehet, egyszerűen meg kellett érni,fel kellett nőni az adott könyv mondanivalójának megértéséhez. 

• Egyetértek. Számomra a kötelező olvasmányok is ilyenek. Gyerekként nem feltétlen értékeltem őket annyira, mint később olvasva. Vagy talán nem értettem őket, és ez eredményezhetett téves értékítéletet. De ott van például Walter Scott Waverley-je. Bár már nagyon sokszor nekifutottam, egyszerűen nem megy. Azért említettem konkrétan e regényt, mert tényleg egy vissza-visszatérő eleme az életemnek. Ám a sikertelenséget semmi esetre sem hárítom a műre. Mégiscsak Walter Scottról beszélünk... Aki az első betűtől az utolsóig papírra vetette. S akinek a könyveit kiadatásuk óta emberek milliói vették kézbe.

Neked lehet igazad egyébként, megesik, hogy még nem jött el számomra a Waverley ideje...De ez Kate Mortonra semmiképp sem igaz. Az elfeledett kert (Neked hála egyébként, hiszen Te ajánlottad) a legjobbkor talált meg. 

Van-e olyan szívednek kedves idézet vagy gondolat, amivel tovább ajánlhatjuk közös erővel ezt a regényt?

• Szívből örülök, hogy így érzed! Van még pár Kate Morton-regény, és szerintem egyik jobb, mint a másik. Számomra majd mindegyik újraolvasóssá vált. 

Elég sok idézetet megjelöltem, kiírtam magamnak a könyvből, nem könnyű a választás, de akkor legyen mondjuk ez a kettő, mert pozitív kicsengésűek, reményteljesek, és erre mostanság nagy szükségünk van:

„Sose feledd, hogy kellően erős akarattal még a gyengék is nagy erővel rendelkezhetnek.”

„Azzal élj, amid van, és ne sajnáld, amid nincs.”

• Én pedig nagyon örülök, hogy Veled beszélgethettem erről a könyvről. Értő és érző olvasó vagy, ezért alig várom, hogy újra megvitathassunk egy közös olvasmányt... 

• Nagyon szívesen, bármikor! Köszönöm szépen a lehetőséget és a beszélgetést.